Zöld Egyenlőség

A Zöld Egyenlőség záróadásában a szerkesztők tekintenek vissza a podcast több mint öt évére.A Zöld Egyenlőség 2020 januárjában indult, 183 epizód után ér véget, és a felhalmozott tudás talán ennek az öt évnek a korképét és kórképét is jól mutatja. A Zöld Egyenlőség záróadásában a szerkesztő-műsorvezetők, Köves Alexandra és Gébert Judit arról beszélgetnek, hogy mi motiválta őket abban, hogy öt éven keresztül járják körbe az ökológiai közgazdaságtan gondolatait, és mit tartanak sikernek. Beszélnek arról, hogy hogyan változott a podcastok világa az elmúlt években, és nem meglepő módon ezt is képesek a jelenlegi gazdasági rendszerrel összefüggésben tárgyalni. Megosztják az indokaikat azzal kapcsolatban, hogy miért fejezik be, és tippeket adnak a hallgatóknak, hogy mit érdemes helyette hallgatni.

A nyugati tudás arroganciájával szembenAz emberiség számára létfontosságú környezeti értékeink elvesztéséhez vezető gazdasági gondolkodáshoz a gyarmatosító, nyugati, „fejlett” tudás felsőbbrendűségének vélelme is társult. Csak mostanában kezdjük felfedezni, hogy mit vesztünk el azzal, ha az őshonos és hagyományos tudásokat hagyjuk eltűnni.  Az Amazonas vidékét a Föld tüdejének is szokták nevezni. Az ottani esőerdők hatalmas jelentőséggel bírnak a globális klíma egyensúlya szempontjából, ezért is lenne alapvető fontosságú, hogy a rövid távú gazdasági érdekek mentén ne tegyük tönkre őket. Az ott élő őslakosok olyan tudás birtokában vannak, amely úgy tudja kiszolgálni az emberi szükségleteket, hogy közben nem pusztítja el az élővilágot. Ezt a tudást azonban részben a domináns gyarmatosító logika, részben a fennálló gazdasági rend nem engedi érvényre juttatni. Ebben az adásban az Amazonas vidékének példáján keresztül beszélget Köves Alexandra Lenti Attila, politológussal, nemzetközi kapcsolatok szakértővel az őshonos tudásokról.Míg Magyarországon is vannak olyan hagyományos tudások, amik megőrzése és az azokhoz történő visszanyúlás rendkívül fontos lenne a környezetünkkel összhangban létező társadalmak kialakításához, mégis amikor őshonos és helyi tudásról beszélünk, a legtöbben valamilyen egzotikus, nem nyugati kultúrára asszociálunk. A nyugati, művelt, ipari, gazdag demokráciák (WEIRD kultúrák) annyira eltávolodtak attól a tudástól, amely tisztelettel bánik a természettel, hogy elemi érdekük lenne újra meghallani ezek üzeneteit.Az Amazonas területén a jelenlegi gazdasági mechanizmusok komoly károkat okoznak, a monokulturális mezőgazdálkodás, valamint a nyersanyagokhoz való hozzáférés miatt közelítünk ahhoz az „átbillenési ponthoz”, amely veszélyezteti az esőerdők globális kiegyensúlyozó szerepét. Annak ellenére, hogy helyben rendelkezésre áll az a tudás, amely gondoskodó gazdálkodással közeledik a földhöz és a környező természethez, az őslakosok hangja marginalizált, és sokszor másodrendűként kezelt a főáramú tudományos megközelítéshez képest.Ebben az adásban Köves Alexandra Lenti Attila politológussal, nemzetközi kapcsolatok szakértővel beszélget arról, hogy mi is történik Amazóniában, miket kellene megoldani és hogyan ahhoz, hogy a helyi tudást tiszteletbe tartsuk és építsünk rá, és hogy mindez a távolinak tűnő helyzet mit is üzenhet egy magyar számára.

Az elmúlt időszak eseményei szerint a környezeti problémák megállításában jelentősen elakadtunk. Sőt, alágyújtottunk még annak is, ami eddig volt. Látszólag nem vagyunk nyerő helyzetben. De ez azt is jelenti, hogy fel kell adnunk?    A Bolygó Közösségi Térben 2025 márciusában egy nyilvános podcast felvételen a négy zöld podcaster újra zöldeket beszélt. Ezúttal arra próbáltak reflektálni, hogy hogyan élik meg azt a látványos visszafejlődést, ami környezeti témákban a világban látható, és a búsongáson túl van-e bármi, amiben még hinni lehet, és amitől még értelmet találhatunk egy látszólag értelmetlen világban. Származhat-e a rosszból jó? Ebben az adásban Gébert Judit, Köves Alexandra, Nagy Réka és Tomaj Zsófi beszélgetnek többek között arról, hogy egyáltalán honnan jöhet változás.Bárki, aki aggódik a környezet állapotának romlása miatt elkerekedett szemekkel, értetlenül nézi végig a világban zajló eseményeket. Mintha tényleg a Ne nézz fel! című film közepébe cseppentünk volna. A jelenlegi hatalmi struktúrákban, békés eszközökkel aligha állunk nyerésre. De lehet-e és van-e értelme új megközelítéseket keresni akár a legkilátástalanabb helyzetekben is? Egyáltalán minek tudjuk be, és hogyan értékeljük a most kialakult helyzetet? Ha a versenyképesség és a pénz oltárán feláldozunk mindent, mi marad? De nem ezt csináltuk eddig is? Miért vagyunk meglepve azon, hogy a szabadpiac narratívája, amit gondosan építettünk az elmúlt évszázadban most teljes pompájában virágzik? Teljesen elveszik minden, vagy például a cégekben dolgozó emberek továbbra is úgy érzik, hogy alapvetően érdemes a fenntartható megoldásokhoz fordulni még akkor is, ha az elvárások jelentősen lazultak? A komplex rendszerekben egyáltalán kitől jöhet változás? Ezekről a kérdésekről beszélget a már megszokott kötetlenséggel négy női podcaster: Gébert Judit, ökológiai közgazdász, filozófus, a Zöld Egyenlőség szerkesztő- műsorvezetője; Köves Alexandra, ökológiai közgazdász, a Zöld Egyenlőség szerkesztő-műsorvezetője; Nagy Réka, szerkesztő-újságíró, klímakommunikációs szakember, a Telex-Kisbolygó podcast szerkesztő-műsorvezetője; és Tomaj Zsófi, a Vantage Point fenntarthatósági tanácsadó cég ügyvezetője, a Körforgásban podcast szerkesztő-műsorvezetője.

Az Európai Bizottság a karbonkereskedelem állítólagos sikerén felbuzdulva a biodiverzitás védelmére is pénzügyi megoldásokat tervez, amely a szennyezési jogok piacán kompenzálni tudja a károkozást. Míg a piaci társadalomban élő füleknek még akár jónak is tűnhetnek olyan megoldások, amelyek drágábbá teszik a szennyezést, ezeknek a megközelítéseknek azért vannak hátulütői, amikről ritkán esik szó.  Ursula von der Leyen hatalmas lelkesedéssel jelentette be 2024 végén, hogy a karbonkereskedelem elsöprő sikerén felbuzdulva, az Európai Bizottság kidolgozza a biodiverzitás védelmére szolgáló pénzügyi rendszert, ami majd megmenti az európai ökológiai sokszínűséget. Még a részleteket ugyan nem ismerjük, de leegyszerűsítve az ökoszisztéma szolgáltatások használói megváltják a szennyezésüket pénzzel, hogy abból aztán a helyreállítást vagy más területek megóvását fizetni lehessen. Ebben az adásban Köves Alexandra Pataki György ökológiai közgazdásszal beszélget arról, hogy mennyire képesek ezek a piaci eszközök valódi változást generálni.A karbonkereskedelemben azok a cégek és államok, amelyek képtelenek egy meghatározott szint alá csökkenteni a széndioxid kibocsátásukat fizetnek azoknak a cégeknek és államoknak, akik viszont a kvóta alatt maradnak. Első hallásra ez mindenképpen jó ötletnek tűnhet: drágábbá válnak a szennyező termékek és szolgáltatások, és összehasonlításban olcsóbbá a környezetkímélő megoldások, valamint felgyorsíthatjuk vele az innovációt is a környezetbarát megoldások irányába. Ugyanakkor nem úgy tűnik, hogy ez a megoldás önmagában elcsitította volna a klímatudósokat a vészharangok kongatásában. Vajon miért? Mi történhet, ha ugyanezt alkalmazzuk a jóval összetettebb biodiverzitás kérdésében?Még az Európai Bizottság elképzelésének részleteit ugyan nem ismerjük, de vélhetően azok a cégek, amelyek támaszkodnak a természet által nyújtott szolgáltatásokra, fizetnek azért, hogy valahol máshol kompenzálható legyen a szennyezésük. Mivel eddig azok, akik profitáltak a természet hasznosításából vagy olyan tevékenységekből, amelyek a környezet romlásával jártak nem járultak hozzá a helyreállítás vagy a védelem költségeihez, logikus lépésnek tűnik egy ilyen rendszer bevezetése. Hiszen eddig a költségeket szinte mindig közpénzből fedeztük, és a legegyszerűbbnek az tűnhet, hogy ebbe bevonjunk magántőkét is a szennyező fizet elve alapján. Ugyanakkor a piaci megoldások a maguk rövidtávú érdekei mentén nem feltétlenül képesek olyan beárazhatatlan károk megelőzésére és megtérítésére, amik akár térben, akár időben másokat érintenek. Ebben az adásban Köves Alexandra Pataki György ökológiai közgazdásszal beszélget a hatékonyságot hajhászó piaci megoldások korlátairól. És hogyan jön mindehhez egy hajó merülési vonala? Az adásból kiderül.

Az elmúlt évtizedben biztató előrelépések történtek a globális környezeti politikában, de ez Donald Trump elnökségének kezdetével megváltozni látszik. Hogyan rendeződik át napjainkban a globális politikai színtér és milyen hatása lesz ennek a klímacélokra?Az elmúlt évtizedben biztató előrelépések történtek a globális környezeti politikában, de ez Donald Trump elnökségének kezdetével megváltozni látszik. Hogyan rendeződik át napjainkban a globális politikai színtér és milyen hatása lesz ennek a klímacélokra? Glied Viktorral Gébert Judit beszélget.A Párizsi Megállapodás, a European Green Deal, a Green New Deal kiemelkedő lépések voltak a globális környezeti politikában. A közelmúlt eseményei, különösen Donald Trump elnökségének kezdete, alapjaiban változtattak a nemzetközi klímapolitikán. A globális politikai átrendeződésről, trendváltásról Glied Viktor a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének docense és Gébert Judit beszélget.Milyen esélye van a globális környezeti politikának a polikrízis korában? Mi a jelentősége annak, hogy Donald Trump kilépett a Párizsi Egyezményből? Mi lesz a klímadiplomácia jövője, mi fog történni a nemzetközi együttműködésekkel? Milyen stratégiát követ Trump környezeti kérdésekben? Milyen mozgástere marad az Európai Uniónak a klímacélok elérésében? Mi lesz az európai zöld törekvésekkel? Milyenek a lakossági attitűdök a zöld célokkal kapcsolatban?

Képzeljünk el egy utópiát, melyben minden ökológiai, társadalmi problémát megoldott a technológia. Milyen feladata lenne az embernek egy ilyen helyzetben? Megoldja-e a technológia az igazságossági problémákat? Nick Bostrom Mély utópia (Deep Utopia, 2024) című könyvében a technológiai változás korlátait vizsgálja egy elképzelt lehetséges világon keresztül. A könyvről Gébert Judit és Köves Alexandra beszélget.Nick Bostrom svéd filozófus a 2014-ben megjelent Szuperintelligencia (Superintelligence: Paths, Dangers, Strategies; Oxford University Press) című könyvében arról ír, hogy milyen veszélyekkel jár a mesterséges intelligencia fejlesztése. A 2024-ben megjelent Mély utópia – Élet és értelem egy megoldott világban (Deep Utopia - Life and Meaning in a Solved World; Ideapress Publishing) című könyve ennek pont az ellentéte. E könyvben felteszi, hogy az emberek sikeresen megbirkóznak a fejlett mesterséges intelligenciával járó technológiai, erkölcsi és politikai kihívásokkal. Bostrom szerint egy ilyen siker eredménye egyfajta mély utópia lenne. Nemcsak a munka és a szűkösség utáni társadalomban élnénk (ezek a dolgok már az utópia felszínesebb felfogásában is szerepelnek), hanem egy „posztinstrumentális” társadalomban is, ahol szinte bármit, amit csak akarunk, beleértve a saját személyes fejlődésünket is, a mesterséges intelligencia jobban el tudna végezni. Bostrom központi kérdése az, hogyan találhatnánk értelmet és célt egy ilyen világban.A könyvről Gébert Judit és Köves Alexandra beszélget, többek között az alábbiakról. Mi köze van a mély utópiának az ökológiai közgazdaságtanhoz? Technooptimista, vagy pesszimista Bostrom könyve? Alkalmas-e a könyv sajátos elbeszélői, párbeszédes stílusa az üzenet közvetítésére? Melyek azok a helyzetek, ahol a technológiai hatékonyság korlátokba ütközik és nem tud választ adni a társadalom számára? Milyen társadalmi javak lennének egy mély utópiában is szűkösek? Mi értelme van egyáltalán ilyen utópiákról beszélgetni? A jobb világért való küzdelem adja-e az élet értelmét? Kötelességünk-e hasznosnak lenni? Mi hiányzik a könyvből? És mi köze van mindehhez a fűtőtestnek és a csésze teának?

Miért beszélünk keveset mostanában az erdeink állapotáról? Hogyan befolyásolják az erdőket a társadalmi, természeti folyamatok? Mit jelent a természetközeli erdőgazdálkodás? Gálhidy László ökológussal, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetőjével Gébert Judit beszélget. Az erdők létét sokszor adottnak, változatlannak vesszük az életünkben, holott az erdők sokféle természeti és társadalmi folyamat eredményeképpen változnak körülöttünk. Ezekről a folyamatokról beszélget Gálhidy László ökológussal, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetőjével Gébert Judit. Többek között az alábbiakról esik szó. Hogy állunk erdőkkel a világon? A földterület hány százalékát borítja erdő? Mekkora hányada védett? Mik a trendek, hogyan változott a helyzet? Milyen erdők jellemzők Magyarországon? Mit jelent az, hogy egy erdő védett? Kivágnak-e fát védett erdőben? Mi az, hogy erdőrezervátum? Mi az a városi erdő? Milyen szerepet játszik az erdő az életünkben? Hogyan befolyásolja az erdeinket a klímaváltozás? Fel van-e készülve az intézményrendszer az új kihívásokra? Hogy néz ki az erdőgazdálkodás intézményrendszere? Miben különbözik a magánkézben és állami kézben lévő erdő? Mit jelent az erdő esetében a „fenntartható használat”, vagy „természetközeli erdőgazdálkodás” és mi nem az? Miért történik tarvágás és/vagy végvágás? Milyen akadályai vannak a természetközeli erdőgazdálkodásnak ma Magyarországon? Mi történik a WWF Erdő Programjában? Hol találkozhatunk ma szentélyerdőkkel Magyarországon, ahol egyetlen fára sem emeltek fejszét az elmúlt évszázadokban? Mit tehet az egyén az erdők megőrzéséért és fenntarthatóságáért?

Sokan tartanak attól, hogy az ökológiai eltartóképességen belüli jó életnek nem lehet majd része az utazás. Míg a jelenlegi turizmus valóban rendkívül szennyező iparág, kár lenne elvetni azt a gondolatot, hogy más hozzáállással, más szemlélettel, más módszerekkel mégis képesek lehetnénk az utazással együtt járó élményeket és tapasztalatokat mégis az életünk részeként megtartani. De vajon milyen lenne ez a változás? Egy tőlünk eltérő kultúrát megismerni, annak átmenetileg részévé válni, csodálatosan építő tapasztalat lehet az ember életében. Sajnos a jelenlegi gazdasági logika egyenes következménye, hogy ezt a tapasztalást is maga alá gyűrte a haszon mindenhatósága, és a turizmusban is átvette a minőségi szemlélet helyét a mennyiségre való törekvés, egyre több élő- és lakóhelyet téve tönkre. Ebben az epizódban Köves Alexandra Szűcs Péter íróval beszélget arról, hogy hogyan lehetne átértelmezni az utazás fogalmát.

Reménykedhetünk-e a pozitív jövőben, ha az ökológiai válság kilátástalannak tűnik? Mit tehetünk, hogy elkerüljük a bénító apátiát és a reménytelenséget? Hogyan tudjuk az erőforrásainkat a szebb jövő elérésére fordítani? Mihók Barbara ökológussal, mentálhigiénés szakemberrel Gébert Judit beszélget. A Zöld Egyenlőségben már több beszélgetés is szólt a klímaszorongásról, a természeti kincsek elvesztése miatti gyászról, a világ jelenlegi állapotával kapcsolatos bizonytalanság érzéséről. Mihók Barbara ökológus, mentálhigiénés szakember (Environmental Social Science Research Group, Szegedi Tudományegyetem) és Gébert Judit arról beszélget, hogy milyen szerepe lehet a reménynek abban, hogy ezeket az érzéseket cselekvéssé és pozitív jövőképpé változtassuk? Mit jelent az, hogy a polikrízis korában élünk? Milyen mentális kihívásokkal szembesül egy átlagember és a „zöld szakember”? Mi a Remény Projekt? Milyen motivációból indult, hol tart most? Milyen eszközökhöz fordulhat a zöld szakember a mentális egészségének védelme érdekében? Miben különbözik a remény az optimizmustól? Mit jelent a radikális remény? Sarkallhat-e cselekvésre a szorongás? Valójában milyen motivációból cselekednek az emberek a környezet érdekében? Hányféleképpen lehet „zöldnek” lenni? Naiv dolog-e reménykedni egy szebb jövőben?

Gébert Judit Hogyan lehetséges ökológiai közgazdaságtan? című könyvében a konvencionális és az ökológiai közgazdaságtan összevetésére vállalkozik – elsősorban abból a nézőpontból, hogy azok milyen eltérő megoldásokat kínálnak a klímaválság égető problémájára. A könyvről Málovics György (ökológiai közgazdász, SZTE GTK), Márton Miklós (filozófus, ELTE ÁJK) és a könyv szerzője beszélgetnek.

Amikor innovációról beszélünk, szinte mindenki egyből a technológiai fejlődésre gondol, és még azon belül is leginkább a cégek azon törekvéséről, hogy a technológia fejlesztésével nagyobb piaci szereplőkké válhassanak és végső soron maximalizálni tudják a profitot. Ugyanakkor meglehetősen ritkán beszélünk egy másik típusú innovációról, amit társadalmi innovációként ismerünk, és merőben más célok mentén jön létre.  A társadalmi innovációk valamilyen, a társadalom számára hasznos és előnyös megoldás kidolgozásáról és elterjesztéséről szólnak, irányuljon az a demenciával élők életminőségének javításáról, sportklubok közösségépítésének módjairól, vagy a turizmus fenntarthatóvá tételéről. Az adásban Magyar Dániellel, az ELTE Innovációs Központ igazgatójával, a Társadalmi Innovációs Nemzeti Laboratórium (TinLab) projektvezetőjével beszélget Köves Alexandra arról, hogy miről is szólnak ezek a társadalmi innovációk, és hogyan néz ki az ehhez köthető ökoszisztéma ma Magyarországon. A magyar Társadalmi Innovációs Nemzeti Laboratórium (TinLab) definíciója szerint „a társadalmi innováció olyan új vagy továbbfejlesztett folyamat, amely társadalmi szükségletek újszerű megoldásának létrehozását célozza meg, vagy társadalmi részvétel, gyakorlatok, kapcsolatok és viselkedési formák új kombinációja révén fejleszt megoldásokat. A társadalmi innováció fontos feladata a termék és üzleti folyamat innovációs eredmények társadalmi elterjesztésének támogatása is. A társadalmi innováció a többi innovációtípus komplementer folyamataként értelmezhető.” Miért fontosak nekünk a társadalmi innovációk? Miként függenek össze más innovációkkal? Milyen kapcsolatuk van a profithoz? Kiket képzeljünk el leginkább a társadalmi innováció motorjaként, és mi motiválja őket leginkább? Milyen példákat láthatunk Magyarországon? Kell-e, hogy rendszerkritikus szempontból hozzanak létre innovációkat, és miért lehet fontos a társadalmi innovációk nyílt hozzáférésű tudássá válása? Van-e ennek a területnek állami támogatottsága? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Magyar Dániellel, az ELTE Innovációs Központ igazgatójával, a TinLab projektvezetőjével. A podcast a Heinrich Böll Stiftung Prágával együttműködésben készült.

A klímatudomány 10 alapüzenete nyilatkozat 2024 szeptemberében jelent meg, amit különböző – a klíma szempontjából összefonódó – tudományterületeken dolgozó kutatók fogalmaztak meg annak érdekében, hogy megmutassák, van tudományos konszenzus a klímavészhelyzet kérdésében, és cselekvésre is ösztönözzenek. A nyilatkozatról, két létrehozó, Ürge-Vorsatz Diana és Köves Alexandra beszélgetnek. Bonyolult világunkban néha úgy tűnhet, hogy még a tudósok is össze-vissza beszélnek, és a legalapvetőbb kérdésekben sincsen egyetértés. Ugyanakkor – még ha nagyon különféle perspektívából is szemlélik időnként a dolgokat – bizonyos alapokban meg tudnak egyezni. Ezeket az alapokat fektették le kutatók közösen a Klímatudomány 10 üzenete felhívásban. Ebben az adásban Ürge-Vorsatz Diana, klímakutatóval beszélget Köves Alexandra magáról a nyilatkozatról, a tudományos konszenzus lehetőségeiről, és arról, hogy vajon az amerikai elnökválasztás mit jelent a klímaválságra adott válaszokra nézve. Míg a rendkívül komplex rendszerek esetében számos szemszögből lehet vizsgálni a dolgokat, időnként a legkülönbözőbb területek képviselői is képesek konszenzusra jutni: Klímaváltozás van. Az ember okozza. Már most is látszik. Néhány változást még el tudunk kerülni, és néhányat már nem biztos, így az alkalmazkodás és a megelőzés ugyanolyan fontossággal bír. Nem elég csak a klímával foglalkozni, hiszen az a többi környezeti problémával – mint például a biodiverzitás csökkenése - jelentősen összefügg. Mindannyiunknak van feladata ebben a kérdésben, de a tehetősek tehetnek a legtöbbet, és szolidaritás nélkül lehetetlen megküzdeni a változásokkal. A gazdasági működésünk jelenleg kizárólag az anyagi jólétre koncentrál, a természeti stabilitást is magában foglaló jóllét pedig csak sokad rendű kérdés, így a környezeti erőforrásainkat még értékelni sem képes. Ezért a gazdasági megközelítésekben komoly átalakításra van szükség. Az egyéni és kollektív szintű aktivitás átfordíthatja a kérdéskör által jogosan kiváltott szorongást teremtő cselekvéssé. A Green Policy Center által Gelencsér Andrással és Ürge-Vorsatz Dianával közösen elindított klímatudomány-kommunikációval foglalkozó informális háttérbeszélgetés-sorozat folyamatáról és végeredményéről beszélget Köves Alexandra ebben az adásban Ürge-Vorsatz Diana, klímakutatóval, a Közép-Európai Egyetem professzorával, az IPCC alelnökével. Aki tudósként támogatni szeretné a nyilatkozatot, egy kétperces kérdőív kitöltésével megteheti.

Jelenlegi világunkban egyre szélsőségesebb formákban jelenik meg az ahogyan a fenntarthatóságról hallunk. A spektrum egyik szélén állnak azok, akik a klímaváltozás körül kialakult diskurzusokat egyszerű hisztinek tartják, ami csak arra jó, hogy az európai versenyképességet agyoncsapja. A másik végén pedig azok, akik azt mondják, hogy csak az összeomlásra történő felkészülés lehet előremutató, mivel azt megúszni már nem lehet. Mi történik mostanában a klímakommunikációval, és mindez hogyan hat ránk?      Ebben a rendhagyó adásban négy zöld podcaster, Gébert Judit, Köves Alexandra, Nagy Réka és Tomaj Zsófi arról beszélget, hogy jár-e felelősséggel a riogatás. Egyáltalán mit is jelent a „riogatás” fogalma a klímaváltozás kapcsán, és melyik lehet az a kommunikációs megközelítés, amely a cselekvést katalizálja anélkül, hogy hamis ábrándokat keltene? Az emberek eltérően reagálnak a fenyegető jövőképekre és a reményteli üzenetekre – míg egyeseket a riogatás sarkall cselekvésre, másokat a pozitív példák mozdítanak meg. A riogatás akár ösztönözhet is, ha megfelelően alkalmazzák, de nem mindenkinél ez a járható út. Talán az egyensúly megtalálása a kulcs: a fenyegetésnek és a reménynek együtt kell jelen lenni ahhoz, hogy valódi változást érjünk el. Folyamatosan ömlenek ránk a klímaváltozásról és környezeti fenyegetésekről szóló hírek, és sokan éreznek szorongást vagy bénultságot az üzenetek hatására. De mi számít „riogatásnak”? Egy valós figyelmeztetés, amelynek célja a gyors cselekvés? Túlfeszítik-e a húrt azok, akik úgy fenyegetnek, hogy közben nem kínálnak megoldást? Egyáltalán lehet-e konkrét megoldást kínálni? Meg tudjuk-e találni az egyensúlyt a hatásos kommunikációban? Ezt a kérdést élőben, a Bolygó Közösségi Térben, közönség előtt vitatták meg ismert, fenntarthatósággal foglalkozó podcasterek: Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászok (Zöld Egyenlőség), Nagy Réka klímakommunikációs szakember (Telex-Kisbolygó), valamint Tomaj Zsófi fenntarthatósági szakember (Körforgásban). A beszélgetésben érintették az egyéni különbségeket, a traumatizáló kommunikáció elkerülésének kérdését, és azt is, hogyan érdemes beszélni a gyerekekkel az éghajlatváltozásról.

Mi egy klímaper célja? Milyen eredményeket lehet ezzel elérni? Milyen perek voltak mostanában és hogyan zárultak? Mit mond a magyar klímajog? Sulyok Katalinnal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi Jogi Tanszék docensével Gébert Judit beszélget. A klímajog jelenlegi állásáról beszélget Sulyok Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi Jogi Tanszék docense és Gébert Judit. Többek között az alábbiakról. Miben különbözik egy klímaper egy „sima” környezetvédelmi pertől? Mi a jogi következménye egy klímapernek? Milyen szintű bíróság hoz ítéletet egy ilyen ügyben? Hozhat-e a bíróság olyan döntést, ami korlátozza az államot vagy ez szembe megy a hatalmi ágak szétválasztásának elvével? Ki képviseli a természetet, vagy a jövő generációit ezekben a perekben? Hogyan lehet olyan jogi keretet kialakítani, ami segíti a fosszilis erőforrások használatának csökkentését? Az elmúlt két évben több klímaper is zajlott világszerte, ki és miért indította ezeket? Mi lett az eredmény? Mi ezeknek a jelentősége? Eddigi klímapereket általában fiatalok, vagy idősek indították, miért lehet ez így? Mit látunk a klímaperek tendenciájával kapcsolatban? Várható-e a számuk növekedése? Lesz-e Magyarországon klímaper? Mit mond a magyar klímajog?

Jobb lesz-e a világ, ha feltámasztjuk a kihalt fajokat, például a dodót vagy a mamutot? Milyen kulturális és érzelmi hatással van ránk a biodiverzitás csökkenése? Mi számít a természet „eredeti” állapotának? Jobb lesz-e a világ, ha feltámasztjuk a kihalt fajokat, például a dodót, vagy a mamutot? Milyen kulturális és érzelmi hatással van ránk a biodiverzitás csökkenése? Mi számít a természet „eredeti” állapotának? Nemes László bioetikussal, filozófussal Gébert Judit beszélget. Amikor fajok kihalásáról beszélünk, akkor általában az ökológiai hatásokra gondolunk. Azaz arra, hogy a fajkihalás milyen hatással lesz az ökoszisztémára és azon keresztül az emberi faj környezetére. Kevesebbet beszélünk a fajok kihalásának kulturális és érzelmi oldaláról. Nemes László bioetikussal, filozófussal Gébert Judit beszélget a biodiverzitás csökkenésének kulturális jelentőségéről, többek között az alábbiakról. Milyen a fajkihalás üteme ma? Milyen „híres” fajkihalásokról beszélhetünk? Mitől híresek ezek? Hogyan hatott az adott faj eltűnése az emberekre érzelmi, kulturális szempontból? Hogy áll a feltámasztás technológiája ma? Mikor beszélhetünk arról, hogy egy faj „feltámadt”? Mit mond a feltámasztáshoz való viszonyunk a természethez való viszonyunkról? Mit jelent az, hogy a természetet „eredeti” formájában állítjuk vissza? Mi az őshonos, vagy invazív faj? Mit kezdjünk a fajok kihalása, természet pusztulása miatti gyászunkkal?

A világban jelentősen nő a megújuló forrásokból előteremtett energia, ami kifejezetten jó hír a zöld átállás számára. Ugyanakkor az elektrifikáció térnyerésével olyan mértékben nő a világ energiaéhsége, hogy azt a megújulók nem tudják kielégíteni. Akkor most mítosz vagy sem a zöld átállás lehetősége? Szinte minden héten hallhatunk olyan híreket, amelyek a megújuló energia áttöréséről és növekedéséről szól, amelynek mindenki közösen örülhet. Ugyanakkor a klímakérdés megoldására adott főáramú válasz, miszerint mindent elektrifikálni kell (elektromos autóval kell közlekedni, okosotthonba és okosirodába egyre több digitális eszközt építeni, inkább a virtuális világban szerezni meg az élményeinket) a digitalizáció térnyerésével együtt olyan globális energiaigényt hoz létre, amely miatt a megújulók mellett még a fosszilis erőforrások felhasználása is egyre nő. Ennek a problematikáját pedig kevés főáramú közgazdász meri ma Európában kitenni a kirakatba. Az adásban Köves Alexandra Tatár Mihály közgazdásszal, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzőjével beszélget erről az energiakörképről. A Zöld Egyenlőség podcast ötödik évadja nyitó beszélgetésének témája a zöld átállás jelenlegi sikerei és kudarcai. Míg egyértelműen sikerül jelentősen növelni mind globálisan, mind hazai szinten a megújuló energia termelését, a világban azt a tendenciát látjuk, hogy ugyanakkor a fosszilis energia felhasználása is soha nem látott szinteket ér el. Az energia iránti globális igény a digitalizáció és elektrifikáció korában, a túlfogyasztással és túlnépesedéssel karöltve olyan méreteket ölt, hogy ebben az ütemben a zöld energiák legfeljebb az energiamix diverzifikációját szolgálhatják, a fosszilis energiák lecserélését aligha. Ez azt is jelenti, hogy az európai klímasemlegességi ígéret a jelenlegi gazdasági szerkezet megtartása mellett komoly gátakba fut bele. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélgetőtársa Tatár Mihály közgazdász, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője, aki rámutat az energiakörkép ezen összefüggéseire. Míg ez a főáram szemszögéből nézve Európa versenyképességének csökkenése szempontjából különösen aggályos, az ökológiai közgazdaságtan megközelítése szerint ez egyszerűen azt mutatja, hogy a csupán technológiákra építő megoldások az örökös növekedés kényszere mellett legfeljebb a problémákkal való szembenézést késleltetik. Az adásban szó van még a világ különböző régióinak eltérő megközelítéseiről, Európa szellemi buborékjáról, a túlfogyasztás és túlnépesedés kérdésköreiről, és arról, hogy egyáltalán létezik-e ma domináns stratégia a klímakérdés megoldására.

Úgy tűnik, mintha manapság két domináns stratégia lenne a világ polikrízisei kapcsán: vagy vakon bízol abban, hogy a szokásos üzletmenetben majd a kapitalizmus megoldja őket vagy egyénileg és kisközösségekben felkészülsz az elkerülhetetlen összeomlásra. Az előbbinél elvileg azért jön el a világvége, mert úgy tűnik a kapitalizmus nem oldja meg, a másiknál pedig azért, mert a cselekvéseink iránya már eleve elrendeli a világvégét. De mi van, ha világelejében gondolkodunk? Azoknak az embereknek, akik az elmúlt 25 évben környezeti ügyekkel foglalkoztak, jó része kiégett már. Néhányuk még odáig is eljut, hogy elengedje a küzdelmet. De Takács-Sánta András más utat választott. 2024 májusában megjelent kötetében arra buzdít bennünket, hogy szálljunk be egy más logikára épülő világ építésébe. Hogy bátran keressük azokat az utakat, amik a szokásos üzletmenetet fenntartó technooptimizmus és az összeomlás elkerülhetetlenségét hirdető adaptáció mellett egy harmadik lehetőséget kínál: a cselekvő remény megközelítését. De mi is a cselekvő remény útja? Hogyan lehetnénk részesei a világelejének? A szerzővel Köves Alexandra beszélget. Bárki, aki szembenéz korunk válságaival felteszi magának azt a kérdést, hogy most mit tegyek? Higgyek abban, hogy a technológia, a piacok, a kormányok majd megoldják? Vagy abban, hogy az emberiség eddig is mindent megoldott, most is meg fogja? Vagy készüljek fel arra a lehetőségre, hogy belátható időn belül összeomlik az általam ismert civilizáció, és nekem meg kell tanulnom nem csak szembenézni ezzel, de egyéni vagy kisközösségi szinten felkészülni a Mad Max világra? Az első esetében nem csinálok semmit. A másik esetében pedig nem csinálok semmit, ami arra irányul, hogy elkerüljük az elkerülhetőt. Takács-Sánta András humánökológus megpróbálta több tucat mikroesszében megírni azt, hogy hogyan cselekedhetünk úgy, hogy a mostani pazarló civilizációnk helyébe valami jobbat építsünk. Nem vakon. Nem optimistán. Nem pesszimistán. Nem realistán. Egyszerűen úgy, hogy átértékeljük a saját értékeinket, értékrendjeinket, és elfogadva a kiszámíthatatlan és bizonytalan jövőt elkezdjük építeni a világelejét. Ha összejön, jó lesz. Ha nem jön össze, akkor pedig legalább megpróbáltuk a gödröt kevésbé mélyre ásni. Az évadzáró adásban Köves Alexandra beszélget a szerzővel valószínűségekről, bizonytalanságról, a jövőképek fontosságáról és a reményről.

Milyen együttélési forma a cohousing? Milyen sikeres példákat ismerünk? Megoldást jelenthet-e a lakhatási válságra? Milyen közpolitikai beavatkozásokra lenne szükség a cohousing elterjedéséhez? Milyen az élet a cohousingban? Miben különbözik egy hagyományos társasháztól? Hogyan szerveződik egy ilyen közösség? Hogyan lehet közpolitikai szinten támogatni? Milyen a finanszírozási háttere egy ilyen kezdeményezésnek? Szabó Juliannával, a Műegyetem Urbanisztika Tanszékének oktatójával és a Cohousing Budapest szervezet egyik alapítójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mióta létezik ez az együttélési forma? Milyen jó példákat ismerünk Magyarországon és külföldön? Mitől lesz közösség a közösség? Mi a demográfiai összetétele a cohousingban lakó közösségeknek általában? Mennyi időre kell elköteleződni (egy egyébként rendkívül változó világban)? Hogyan oldják fel a konfliktusokat a lakók? Mi a finanszírozási háttere egy cohousingnak? Milyen közpolitikai, várostervezési beavatkozásokkal lehetne elősegíteni a cohousing gyakoribbá válását? Ismerünk-e rossz példákat? Mit lehet tanulni belőlük? Mivel foglalkozik a Cohousing Budapest szervezet? Mit csináljon az, aki cohousingban szeretne lakni?

Mit jelent a Párizsi Megállapodásban szereplő másfél fokos határ? Átléptük-e már? Hogyan működik a meteorológia és a klímatudomány? Mennyiben változtatta meg a meteorológia működését a klímaváltozás? Lakatos Mónikával, a Hungaromet Zrt éghajlati szakértőjével Gébert Judit beszélget. „A 2023-as év volt a mérések kezdete óta a legmelegebb, globálisan 1,48 °C-kal haladtuk meg az ipari forradalom előtti átlaghőmérsékletet (1850–1900).”  De hogyan értsük ezt a mondatot? Mióta vannak pontos méréseink? Honnan vannak adataink az ipari forradalom előtti átlaghőmérsékletről? Miért ez a referenciaidőszak? Más referenciaidőszakok mennyiben vezetnek más eredményhez? Lakatos Mónikával, a Hungaromet Zrt éghajlati szakértője Gébert Judit beszélget ilyen és ehhez hasonló kérdésekről. Jelenti-e ez azt, hogy elbuktuk a párizsi célokat? Mit jelent a másfél és a két fok közötti különbség? Mit jelent az El Nino jelenség és hogyan befolyásolta a 2023-as eredményeket? Mikor beszélünk „szélsőséges” időjárásról? Milyen ok-okozati hatásokon keresztül hat a klímaváltozás a szélsőséges időjárási jelenségekre? Hogyan tudjuk megkülönböztetni, hogy egy szélsőséges helyzetet a klímaváltozás okozta-e vagy sem? Mit kezdjünk azzal az érvvel, hogy „a múltban is változott már a klíma”? Mi a különbség éghajlat és időjárás, meteorológia és klímatudomány között? Mennyiben változtatta meg a meteorológia működését a klímaváltozás? Hogyan modellez a meteorológia? Mitől lesz megbízható egy modell? Hogyan működnek másképp az előrejelzések egy hétre és több évtizedre? Mire számíthatunk Magyarországon időjárás tekintetében a közeljövőben?

Az elmúlt évszázadok arról szóltak, hogy az emberiség kiépített egy globális civilizációt, amelyben a világ különböző régiói nagyon eltérően fejlődtek, és így nagyon eltérő lehetőségekkel és érdekekkel rendelkeznek a fenntarthatósági átmenetben. Emiatt a gyarmatosítás történelmi és jelenkori megértése megkerülhetetlen ebben a kérdéskörben. Két adással ezelőtt körbejártuk azt a kérdéskört, hogy Magyarországon miért nehéz a dekolonizáció párbeszédében elhelyezni magunkat. Az előző adás egy olyan konkrét eseten keresztül világított rá az eltérő fejlődési pályák fenntarthatósághoz köthető kérdéseire, mint egy francia koreográfus döntése arról, hogy nem fog repülni. A mostani adásunkban maradunk ennél a témánál, hiszen az, hogy sikerül-e kilábalnunk jelenkorunk környezeti és társadalmi válságaiból, hihetetlen nagymértékben múlik azon, hogy tudunk-e valamilyen igazságoshoz közelítő megoldást találni arra, hogy a globális dél és észak eltérő fejlődését okosan kompenzálni tudjuk. Az adásban Köves Alexandra újra Ginelli Zoltán kritikai geográfussal, történésszel beszélget a dekolonizációról. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy a gyarmatosítás időszakának vége, a mai napig gazdasági, politikai és szellemi függőségben léteznek papíron önrendelkező országok. Míg a gazdasági gyarmatosítás nagyon is aktuális kérdéskör, ma már azt is nehéz megállapítani, hogy kik gyarmatosítanak kiket. Mindeközben ritkán beszélünk a tudás gyarmatosításáról, és nem is gondolunk bele, hogy a gyarmatosítással elterjedt európai gondolkodásmód kifejezetten hátrányba hozza azokat a szereplőket, akik másik kultúrkörből valók. Még a gyarmatosításról szóló tudományos diskurzus is a még mindig domináns nyugati értelmezésen szűrődik keresztül. Ugyanakkor a klímaválság kapcsán a dekolonizáció kulcsfontosságú terület egyrészt azért, mert maga a válság is a leginkább kiszolgáltatott régiókat sújtja, másrészt pedig azért, mert egyértelműen nem tudnak már ugyanazon fejlődési pályán mozogni, mint ahogyan azt a centrum országok tették. Éppen ezért jogosnak tűnhet az a követelés is, hogy ezeket a hátrányokat globális szinten kompenzálják. Mindeközben, ha a repülőjegyünkön karbonkompenzációt vásárlunk, fogalmunk sincs arról, hogy centrum országokhoz tartozó pénzügyi szolgáltatók machinációin keresztül valójában – mérhetetlenül cinikus módon - a neokolonizációhoz járultunk hozzá, mivel azok földfelvásárlásokra fordítják ezeket az összegeket a perifériákon azzal a felkiáltással, hogy majd megelőzik a további környezeti romlást. Hogyan tudjuk átértelmezni a gyarmatosítás és a gyarmat fogalmait? Mik a legfontosabb okok, amiért meg kellene állítani a gyarmatosítást? Ezekről a témákról beszélget Köves Alexandra Ginelli Zoltán kritikai geográfussal, történésszel.

Magyarországon 2024-ben a Trafóban mutatták be Jérôme Bel: Jérôme Bel című művét Udvaros Dorottya tolmácsolásában, Ördög Tamás rendezésében. Az önéletrajzi ihletésű mű többek között a francia koreográfus azon döntésére is kitér, hogy miért nem száll repülőre többet. A Zöld Egyenlőség rendkívüli epizódjában Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászok szintén a Trafóban, közönség előtt beszélgetnek a darab apropóján többek között arról, hogy miért ellentmondásos egy ilyen döntés; mi a valódi felelőssége egy híres művésznek; milyen szélesebb dilemmákat rejt egy ilyen konfliktus; és mi a művészet és a tudomány viszonya olyan társadalmi kérdésekben, mint például a klímaváltozás. Ha egy olyan híres kortárs művész, mint Jérôme Bel úgy dönt, hogy nem ül többet repülőre, és számos közösségi médiában megjelenő nyilatkozatában más művészeket is erre bíztat, elszabadulnak az indulatok. Igazságos-e, hogy egy befutott karrier vége felé, a vasútvonalakkal keresztülszőtt Európában, egy olyan nemzet művésze kéri fel a világ művészeit a repülés mellőzésére, amely a gyarmatosításon keresztül egyrészt jelentősen hozzájárult a klímaválság kialakulásához, másrészt még mindig a szellemi gyarmatosítás középpontjában létezik? Az ügy kapcsán kialakult reakciókból is kiderül, hogy milyen sok irányból terhelt, bonyolult téma a klímaválságra adott globális válasz. Hogy mennyire leválaszthatatlan a gyarmati múlt kérdésköre; hogy mennyire nehéz eldönteni, hogy mi ad hozzá a jó élethez, és a művészet vajon létrehozója ennek, vagy épp az a felesleges terhelés, amit már nem bírunk el, ha a planetáris határokon belül szeretnénk maradni. Egy művésznek az elsődleges felelőssége a nagyobb (a személyes lábnyom csökkentése), vagy ezt messze túllépheti akkor, ha egyébként másodlagos felelősségként felhívja a figyelmet a problémára? Van-e bármi közös abban, ahogyan ezt a problémát a tudomány és a művészet kezeli? Egyáltalán együtt tudnak-e működni a probléma megoldásában? Ezekről a kérdésekről beszélget Gébert Judit és Köves Alexandra a Trafóban, a Különóra keretein belül Jérôme Bel: Jérôme Bel című egyik előadása előtt.

A fenntarthatósági átmenetben annak megértése, hogy hogyan és miért alakult és alakul a mai napig a gazdasági fejlődés eltérően a gyarmatosító és a gyarmatosított nemzeteknél, kulcsfontosságú. Magyarországon azonban ezt a megértést számos tényező nehezíti. Egyáltalán hová tartozunk ebben a tekintetben? Magyarországon egyszerre esik túl sok és túl kevés szó a gyarmatosítás kérdéseiről. Túl sok akkor, amikor a politikai színtéren dobálózunk a gyarmatosítás fogalmaival, túl kevés pedig akkor, amikor ezt valóban szeretnénk megérteni, és reflektálni arra a skizofrén helyzetre, hogy félperifériás helyzetünknél fogva, mi mindkét oldalhoz tartoztunk és tartozunk, miközben egyikhez sem. Ebben az adásban Köves Alexandra Ginelli Zoltán kritikai geográfus, történésszel beszélget ezekről a kérdésekről annak érdekében, hogy elhelyezhesse Magyarországot ebben a diskurzusban. Az ökológiai közgazdaságtan alapkiindulópontja, hogy a gazdaság feladata az lenne, hogy „jó életet biztosítson mindenki számára az ökológiai eltartóképességen belül”. Ebben a kontextusban egyértelmű, hogy ez egy olyan elosztási kérdés, amely nem csak társadalmakon belül, de nemzetek és régiók között is jelentős kérdéseket vet fel. A dekolonizáció kérdésköre még nagyobb jelentőséget kap akkor, amikor a gazdasági növekedés kényszereit akarnánk kivenni a rendszerből, hiszen ezt nem tehetjük úgy meg, hogy nem gondolkozunk azon, hogy ez milyen hatással lesz a kevésbé szerencsés helyzetben lévő régiókra. A jelenlegi természeti problémáink jelentős részéért pedig leginkább azok az aktorok felelnek, akik gyarmatosítók voltak, és most azt kérik a fejlődő országoktól, hogy ők más irányban és ütemben fejlődjenek. Míg ezzel a rendkívül bonyolult helyzettel a világ legnagyobb része képtelen normálisan szembenézni, Magyarország félperifériás helyzeténél fogva még narratívájában is – nemhogy cselekedeteiben - csúszkál a gyarmatosítók elleni szabadságharcos és a globális észak arroganciája között. Hol helyezkedik el ebben a diskurzusban Magyarország? Egyértelmű vajon ebben a kérdésben a történelemben betöltött szerepünk? És mi van a jelenlegi gyarmatosítással? Ott melyik oldalon állunk? Ezekkel a kellemetlen, de igen fontos kérdésekkel szembesíti a hallgatókat Ginelli Zoltán kritikai geográfus, történész, aki ebben az adásban Köves Alexandrával beszélget.

Melyek a hazai természetvédelem legnagyobb kihívásai ma? Mi egy nemzeti park feladata? Hol tartunk a természet védelmében Európa többi országához képest? Hogy kerülhetnénk az élmezőnybe? Sipos Katalinnal, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatójával Gébert Judit beszélget. A nemzeti park igazgatóságok (NPI) fontos szerepet töltenek be a hazai természetvédelemben. De melyek ezek a feladatok és az NPI milyen akadályokba ütközik a feladatok teljesítése során? Sipos Katalinnal, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mióta vannak nemzeti parkok Magyarországon? Mi a feladata egy nemzeti parknak? Mennyire működnek szuverén módon? Mi az a természetállapot, amit a nemzeti parkban meg kell őrizni – milyen mértékben lehet beavatkozni? Milyen fő változások történtek a szervezettel hazánkban az elmúlt időszakban? Melyek az NPI legnagyobb kihívásai ma? Mennyire vannak tisztában az emberek a nemzeti parkok jelentőségével? Milyen konfliktusok jellemzők a hazai nemzeti parkok esetében és kik ennek a szereplői? Mi a helyzet a nagy-szénási kereszt ügyével, vagy a pilis tetői menedékházzal? Az EU-hoz képest milyen a természetvédelem helyzete ma Magyarországon? Mit kellene változtatnunk ahhoz, hogy az élmezőnybe tartozzunk?

Alig van olyan fenntarthatósági vita, ahol ne merülne fel az a vitapont, hogy minek tegyünk meg valamit egy zöld jövő érdekében a Föld egyik felén, amikor a legnagyobb globális problémánk a túlnépesedés. Ugyanakkor ez az érzelmekkel jelentősen átitatott kérdéskör ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a túlfogyasztás és a túlnépesedés gyökérokai ugyanazok. Így a megoldásuk is egy irányba mutat. A kapitalizmus piaci logikája maga alá gyűrte az agráriumot, ezzel létrehozva az élelmiszerellátás relatíve stabil és olcsó elérhetőségét. Ez egyszerre vezetett a népességrobbanás lehetőségéhez és a környezeti erőforrások pusztulásához is. Ugyanakkor míg a népességnövekedés ütemét ugyanez a logika csökkentette is azzal, hogy a gyerekek – kikerülve a háztartási munka kötelezettségei alól - „költségessé” váltak, a környezet rombolását nem tudja megállítani. A népességnövekedés lassulása a társadalmak elöregedését hozza magával, ami jelentős gondozási válsághoz vezet. Így a környezeti problémák megoldását sokkal inkább érdemes a társadalmi berendezkedés változásaitól várni, mint attól, hogy vagy önkéntesen vagy külső ösztönzők miatt eltekintünk a gyerekvállalástól. Ezekről az összefüggésekről beszélget ebben az adásban Melegh Attila szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docense Köves Alexandrával. Ha a Föld minden embere olyan életszínvonalon élne, mint egy amerikai, akkor öt Föld sem lenne elég nekünk. Ha úgy élne, mint egy magyar, kettő is elég lenne. Azonban csak egy van. Ebben a helyzetben az teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ha azt feltételezzük, hogy ugyanolyan fejlődési pályákon kell mozognunk a jövőben is, mint a múltban, két stratégia áll előttünk: radikálisan csökkenteni a túlfogyasztást és/vagy csökkenteni a népesség számát. Ezen az és/vagy dichotómián hatalmas viták folynak a világban. A túlfogyasztó globális Északon néhányan a problémát eltolnák maguktól abba az irányba, hogy a túlnépesedésre mutogatnak, míg a globális Dél azzal érvel, hogy a környezeti terhelés jelentős részét kevesek hozzák létre. Így aztán a vita legtöbbször a népességnövekedés és a környezetterhelés összefüggéseiről szól (főként előbbit okolva az utóbbiért). De miért kell azt feltételeznünk, hogy csak ugyanolyan fejlődési pályáink lehetnek? Ebben a vitában egyértelműen van egy harmadik változó: a kapitalista gazdasági berendezkedés, amely nem függetleníthető egyiktől sem. Így e téma kapcsán is felmerül a jelenlegi gazdasági logika meghaladásának szükségessége.  Népesedésről, kapitalizmusról, az agrárium szerepéről, gyerekvállalásról, migrációról és gondozási válságról, valamint mindezek összefüggéseiről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Melegh Attila szociológussal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.

Eddig a nagyvállalatok majdhogynem azt adták el fenntarthatóságnak, amit akartak, vagy nem szégyelltek. Ugyan a kommunikáció területén már volt eddig is szabályozás arra vonatkozóan, hogy mi számít zöldre festésnek, az Európai Unió – és ezzel összhangban Magyarország is – egy teljesen új szintre emeli azt, hogy egy cégnek hogyan kell átláthatóan beszámolni arról, hogy milyen fenntarthatóságra irányuló törekvései vannak. Mekkora áttörés ez? Sokszor beszélünk arról, hogy a vállalatok fenntarthatósága esetében a leghatékonyabb eszköz még mindig a szabályozás. Aki érzékeny a fenntarthatósági témákra, egyre többször hallhatott mostanában olyan mozaikszavakat, amelyek dzsungelében még a szakemberek is nehezen igazodnak el: CSRD (amiben a CSR még véletlenül sem feleltethető meg a már egészen elterjedt corporate social responsibility, azaz a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának); ESRS; ESG és még sok-sok hasonló betűszó. Ebben a vállalati zöldülést szolgáló rengetegben próbál most eligazodást nyújtani Farkas Mária fenntarthatósági és CSRD szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza, akivel Köves Alexandra beszélget arról, hogy a különböző jelentéstételi kötelezettségek tényleg változást fognak-e hozni a világban. A társadalmi bizalom – a világban szinte mindenütt, de Magyarországon különösképpen – a legtöbb témában, a legtöbb intézmény felé nagyon alacsony szintet mutat. Nincs ez másként akkor sem, amikor egy nagyvállalat fenntarthatósági törekvéseiről hallunk, olvasunk, esetleg kutatóként vagy szakpolitikusként szeretnénk kisilabizálni a hosszú és dagályos fenntarthatósági jelentésekből, hogy valójában mit tett az adott cég egy zöldebb működésért. Az első gondolatunk leginkább az, hogy vélhetően a lehető legkevesebbet. Ugyanakkor sokszor beszélünk arról is, hogy egy vállalat kizárólag akkor fog előrelépést tenni, ha a fogyasztók vagy a szabályozók kikényszerítik. Az Európai Unió úgy döntött, hogy olyan egységes jelentéseket fog elvárni a vállalatoktól, amelyek átláthatóvá és számonkérhetővé teszik azt, hogy milyen intézkedéseken keresztül próbálnak megfelelni korunk legjelentősebb kihívásainak. Ezek a nyilvános jelentések pedig – ha a média és a fogyasztók is úgy akarják – akár elindíthatnak olyan folyamatokat, ahol a cégek már tényleg olyan szempontok mentén is versengenek egymással, amelyek jelentős fordulatot hozhatnak. Ennek megjelenésére ugyan várnunk kell, de addig is megérthetjük egy kicsit a szabályozás mögött álló logikát, elvárásokat és kicsit keringhetünk a betűszavak között. Ebben az adásban Köves Alexandra Farkas Mária fenntarthatósági és CSRD szakértővel, a Budapesti Corvinus Egyetem doktoranduszával beszélget azokról a szabályozásokról, amelyek a cégeket a felelősebb működés felé próbálnák terelni.

Érdemes-e ma Magyarországon fenntarthatósággal összefüggő podcastokkal foglalkozni, amikor a főáramú média még mindig a legtöbbször ezzel ellentétes értékrendeket közvetít? Milyen elképzeléseik vannak a változás lehetőségeiről azoknak, akik ebbe nap mint nap, energiát fektetnek? A Zöld Egyenlőség podcast első epizódja 2020. január 31-én jelent meg Magyarországon az elsők között abban a témában, hogy hogyan lehetne egy fenntarthatóbb és igazságosabb világról gondolkodni. Azóta eltelt négy év, és szerencsére több mértékadó podcast is követte. A negyedik születésnapon egy nyilvános podcast felvétel és közönségtalálkozó keretében a Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetőjéhez, Köves Alexandrához és Gébert Judithoz csatlakozik másik két sikeres zöld podcaster: Nagy Réka, a Telex-Kisbolygó és Tomaj Zsófia, a Körforgásban podcastok szerkesztő-műsorvezetői, hogy humorral és őszinteséggel beszélgessenek arról, hogy milyen értelmet és személyes motivációt találnak ahhoz, hogy folytassák a fenntarthatóságról szóló kommunikációt.

Bűntudatot érzünk, amikor nem cselekszünk eléggé környezetkímélő módon; máskor meg ismerőseink szégyenítenek meg, hogy nem csökkentettük az ökológiai lábnyomunkat. Honnan erednek ezek az érzések és mit kezdjünk velük? Bűntudatot érzünk, amikor nem cselekszünk eléggé környezetkímélő módon; máskor meg ismerőseink szégyenítenek meg, hogy nem csökkentettük az ökológiai lábnyomunkat. Honnan erednek ezek az érzések és mit kezdjünk velük? Réz Anna erkölcsfilozófussal Gébert Judit beszélget. Nem volt időd ebédet készíteni, ezért műanyag csomagolású szendvicset eszel és eldobható papírpohárból iszod a kávét? Tudod, hogy környezetkímélőbb lenne a vegetáriánus étrend, de nem tudtál ellentmondani a nagymamád húslevesének? És már érzed is a bűntudatot és a szégyent. Ha valaki komolyan veszi a környezetkímélő életmódváltást, akkor óhatatlanul találkozni fog ehhez hasonló helyzetekkel. Réz Anna erkölcsfilozófus, ELTE oktatója a Mardos című könyvében (Európa Kiadó, 2022) közérthető, személyes stílusban ír a bűntudat és szégyen filozófiájáról. A Szerzővel Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Hogyan beszéljünk az érzelmekről? Mi a szégyen és bűntudat közötti különbség? Mi a pszichológia szerepe ma a világ megértésében? Hogyan befolyásolja ez a klímaválsággal kapcsolatos hozzáállásunkat? Mi a világbűntudat? Ha nagyon összetett egy-egy cselekedetünk következménye, meddig tart a felelősségünk a cselekvésért? Erkölcsös-e a környezettudatos cselekvés, ha empátiából tesszük? Mi az a green-shaming? Miért szégyenítjük meg egymást, ha a másik nem eléggé környezettudatos? Egyes kutatások szerint a vegetáriánusok ítélkezőbbek mások felett, mint a nem vegetáriánusok. Miért lehet ez? Hasznunkra lehet-e a szégyen? Milyen egy akaratgyenge helyzet? Mi az ökológiai privilégium-bűntudat? Hasonlít-e ez a nemi, faji privilégium-bűntudathoz? Mi köze van ennek ahhoz, hogy mi az, amit megérdemlünk? Miért vásárol több édességet az, aki újrahasznosítható vászonszatyorral jár bevásárolni?

Mire jut két közgazdász, amikor arra keresi a választ, hogy befolyásolja-e a gazdasági berendezkedésünk azt, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket? Más gyermeknevelési stílust választanak azok, akik egyenlőbb és akik egyenlőtlenebb társadalmi körülményekre készítik fel a gyerekeiket? És hogyan idomul ehhez az oktatáspolitika? Az ökológiai közgazdaságtan egyik alapvetése, hogy egy olyan korban, amikor a környezeti eltartóképességen belül kellene megoldanunk mindenki számára a jó élet lehetőségét, az elosztás kérdése abszolút központi szerepet tölt be, és ezért kötelességünk törekedni arra, hogy a gazdaságot olyan pályára állíthassuk, ahol az egyenlőtlenségek mértéke jelentősen csökken. Eddig sok mindenről beszélgettünk ebben a podcast sorozatban, amely érintette az egyenlőtlenség hatásait, de Matthias Doepke és Fabrizio Zilibotti által írt Szeretet, pénz, gyermeknevelés könyv azt is érdekesen részletezi, hogy hogyan függ össze a gyereknevelési stílusok megválasztása a társadalmi egyenlőtlenségekkel. Közgazdasági szempontból a szülő, aki azt mérlegeli, hogy beavatkozzon vagy ne avatkozzon be a gyereke életébe valójában azt mérlegeli, hogy a jelen élvezetei hogyan befolyásolják a jövő kilátásait. Így aztán egy erősen egyenlőtlen társadalomban mindent megtesznek a szülők, hogy valamivel jobb esélyekkel induljanak a gyerekeik a többiekhez képest, és emiatt inkább veszik rá őket arra, hogy a gyerekkor élvezete helyett olyan készségeket fejlesszenek, amiket vélhetően majd értékel a társadalom. Nem véletlen, hogy az engedékeny nevelés leginkább Skandináviára jellemző, ahol a legegyenlőbbek a társadalmak. Így viszont a „jó élet” feladására már korán ránevel a rendszer. A könyvről Köves Alexandra Felcsuti Péter ismert pénzügyi szakemberrel beszélget, aki a könyv fordítója.

Sokan azt gondolják, hogy a nemnövekedés gondolata politikailag eladhatatlan. De vajon így van-e ez? Milyen változást hozott 2023 a nemnövekedés népszerűségében? Mit gondolnak a nemnövekedésről az Európai Parlament képviselői? Leválthatja-e a nemnövekedés a jelenlegi zöld gazdasági növekedésre fókuszáló politikai ideológiát? Sokan azt gondolják, hogy a nemnövekedés gondolata politikailag eladhatatlan. De vajon így van-e ez? Milyen változást hozott 2023 a nemnövekedés népszerűségében? Mit gondolnak a nemnövekedésről az Európai Parlament képviselői? Leválthatja-e a nemnövekedés a jelenlegi zöld gazdasági növekedésre fókuszáló politikai ideológiát? A témáról Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget. Az európai környezetpolitikában a zöld gazdasági növekedés tűnik konszenzuális álláspontnak. De a helyzet valójában korántsem ilyen egyértelmű. Egyes politikusok már nyíltan megkérdőjelezik a növekedésorientált gazdaságpolitikát. Van-e okunk reménykedni abban, hogy a nemnövekedés gondolatai nagyobb teret nyernek a politikai színtéren? Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Milyenek voltak a tapasztalatai a 2023 májusban, az Európai Parlamentben rendezett „A növekedésen túl” („Beyond Growth”) című háromnapos konferenciának? Giorgos Kallis és szerzőtársai felmérést készítettek az európai képviselők növekedéssel kapcsolatos attitűdjeiről 2023-ban. Milyen tanulságokkal szolgált ez a kutatás? Mi kell ahhoz, hogy a nemnövekedés széleskörű társadalmi elfogadottságra tegyen szert és leváltsa a jelenleg uralkodó ideológiát? Hogy áll a helyzet most és mi van még hátra?

Míg egyértelműen a leginkább környezetbarát megoldás az, ha megpróbáljuk megelőzni a háztartási szemét termelődését, néhány elkötelezett zero-waste hősön kívül ez kevés embernek sikerül. Akkor viszont jó lenne legalább a hulladék újrahasznosítását elősegíteni. 2024. január 1-jétől ráadásul az italok csomagolásával kapcsolatban jelentős változások jönnek. Szóval akkor hová kell majd dobnunk a szemetet? Nem minden hulladék szemét. Míg a hulladékot körforgásban lehetne tartani ideig óráig, a szemetet csak elégetni vagy elásni lehet. A hulladék aránya a szemétben hozzávetőlegesen két-harmad, de ma Magyarországon kevesebb, mint harmadát sikerül újrahasznosítani. Mit tehetnek az egyének annak érdekében, hogy ez magasabb legyen? És miről szól az a változás, ami a jövő év elején elméletben nagy változásokat hozhat ebben? Erről a témáról beszélget Köves Alexandra Ferenczi Attila Maximmal, a Reco Waste Management Kft. vezetőjével, a Recobin alapítójával. Eddig is hatalmas volt a káosz a fejünkben azzal kapcsolatban, hogy mi a szemét és mi nem, hová dobjuk, hová kerül, mi történik vele. Eddig egy ország tanulta a mantrát, hogy „tapossa laposra”, most viszont azt tanuljuk majd, hogy hogyan tudjuk ép állapotában visszavinni az italos csomagolásokat 2024. január 1-jétől, hogy aztán a gép tapossa laposra. Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár. Minden hulladék szemét, de nem minden szemét hulladék. A hulladékoknak hatalmas piacuk van, és megéri foglalkozni azzal, hogy valahogy külön tudjuk szedni attól a szeméttől, amely – a jelenlegi technológiai tudásunk mellett - menthetetlenül vagy a lerakóban, vagy a szemétégetőben végzi. A hulladékpiramis tetején a megelőzés áll, amely megfelelő termék design vagy tudatosabb vásárlás mellett egyáltalán nem termel hulladékot. A következő szint, amikor képesek vagyunk ugyanabban a formájában újra használni. Ennél már rosszabb megoldás, ha összetevőire szedve – energia felhasználása mellett – legalább a hulladék nyersanyagának új életet tudunk adni. Azonban kétségtelenül a piramis legalján megtalálható ártalmatlanítás a legkevésbé szerencsés megoldás, ahol vagy negatív energiamérleg mellett elégetjük, vagy legeslegrosszabb esetben a lerakóba kerül. Mit tehetünk a legfelsőbb szintekért? Hogy áll ma Magyarország az újrahasznosítással? Mi történik a szemetünkkel? És milyen változást hoz a jövő év? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Ferenczi Attila Maximmal, a Reco Waste Management Kft. vezetőjével, a Recobin alapítójával.

A természet számos adományát élvezzük sokan, sokhelyütt. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek nem azt mutatták meg nekünk, hogy mindezt képesek vagyunk megbecsülni. Segíthet-e változást elérni, ha számba vesszük a konkrét ökoszisztéma-szolgáltatásokat, és értékeket rendelünk hozzájuk? Régóta egyértelmű, hogy a természeti erőforrások olcsó, néhol ingyenes kiaknázása hosszútávon komoly problémákhoz fog vezetni. Amikor a környezetünket kiaknázzuk, akkor ugyanazzal a lendülettel megfosztjuk magunkat számos olyan adománytól, amit addig gond nélkül élvezhettünk. Ráadásul mindennek hasznai és költségei nem is ugyanazokat érintik. Logikus lépésnek tűnhet hát beárazni ezeket az adományokat, amiket a szakirodalom ökoszisztéma szolgáltatásnak hív. De hogyan? És változik ettől valami? Erről a témáról beszélget Köves Alexandra Dr. Kelemen Eszter ökológiai közgazdásszal. Ökoszisztéma-szolgáltatásnak hívjuk a természet azon adományait, amivel segítik az emberiség boldogulását. Legyen az a levegőnk megtisztítása, az élelmiszereink megtermelése, a környezetünk szépségeinek élvezete, a természet ellentételezés nélkül, önzetlenül nyújtja nekünk ezeket az ajándékokat. Az elmúlt néhány száz évben (és ez a tendencia az elmúlt évtizedekben még inkább felerősödött) nem igazán voltunk képesek megbecsülni ezeket a szolgáltatásokat. Felmerül a kérdés, hogy jelenlegi világunkban tudnánk-e erről másként gondolkodni, ha konkrét értékeket rendelnénk hozzájuk. Másként tekintenénk-e egy erdőre, egy fertőre vagy egy állatra akkor, ha tudnánk, hogy mennyit jelent nekünk? És mindez segíti-e a döntéshozókat abban, hogy például egy környezeti terheléssel járó beruházás esetében másként döntsenek? Fizethetünk-e közösségeknek azért, hogy megőrizzék vagy regenerálják a területükön lévő ökoszisztémákat? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Dr. Kelemen Eszter ökológiai közgazdásszal, az ESSRG vezető kutatójával, az ENSZ égisze alatt működő IPBES (Intergovernmental Science-Policy Platform for Biodiversity and Ecosystem Services) szakértőjével.

Általában észre sem vesszük, hogy mennyi mindent köszönhetünk a növényeknek. Pedig életünk és testi-lelki egészségünk függ azoktól. A növények világának ismerete nélkül márpedig kevés esélyünk van arra, hogy olyan égető problémákat oldjunk meg, mint a klímaválság, vagy az élelmiszerbiztonság. Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyi mindent köszönhetünk a növényeknek. Pedig életünk és testi-lelki egészségünk függ azoktól. A növények világának ismerete nélkül márpedig kevés esélyünk van arra, hogy olyan égető problémákat oldjunk meg, mint a klímaválság, vagy az élelmiszerbiztonság. Parádi Istvánnal Gébert Judit beszélget. Növényvakság az a jelenség, amikor valaki képtelen észlelni és felismerni a környezetében lévő növényeket, továbbá nem látja meg a növényeknek az ökoszisztémában és így az ember életében betöltött szerepét. De miért is probléma ez? Miért nem elég, ha csak a növénybiológusok foglalkoznak a növényekkel? Parádi Istvánnal, az ELTE Biológia Intézetének oktatójával, az ExperiPlant Kft. ügyvezetőjével Gébert Judit beszélget a növények rendkívül izgalmas világáról, többek között az alábbi kérdésekről. Mi az a növényvakság? Hogyan alakul ki? Miért pont a növényekre vagyunk vakok? Van-e állatvakság? Milyen vakság van még? Melyik a súlyosabb az állati, vagy a növényi biodiverzitás csökkenése? Mivel járulnak hozzá a növények az életünkhöz? Hogyan kell elképzelnünk azt, hogy a növényeknek érzékelnek és kommunikálnak? Hogyan változtatja meg a növényekhez való hozzáállásunkat a tény, hogy a növények valószínűleg sokkal összetettebb lények annál, mint amit eddig valaha gondoltunk róluk? Hogyan hat az érzelmi életünkre, ha jobban ismerjük a növények világát? Mit kellene az oktatáson változtatni, hogy csökkentsük a növényvakságot? Hogyan tehetünk a növényvakság ellen a mindennapokban?

Egy másik gazdasági gondolkodásra történő átállás azt követeli meg tőlünk, hogy szinte mindent feladjunk abból, amit addig igaznak hittünk és fejest ugorjunk valamibe, amiről még azt sem tudjuk, hogy hogyan működik. Egy ilyen mélyreható gondolati változást a fizikusok már megéltek. Miért ne tanulhatnánk tőlük? A fizikában létrejövő paradigmaváltás az elmúlt évszázadban arra késztette a tudósokat, hogy alapjaiban kérdőjelezzék meg azt, amit a világról gondolnak. Valami ilyesmire lenne szükségük a közgazdászoknak is, ha egy valóban fenntartható világot szeretnének. De hogyan lehet elfogadni azt, hogy átmenetileg nincsenek betonbiztos kapaszkodók? Hogyan lehet úgy építkezni előremutatóan, hogy még több a kérdés, mint a válasz? Erről beszélget Köves Alexandra Dr. Bükki Tamás Aila, író, fizikussal. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a fizikusok alatt az elmúlt évszázadban megremegett a föld. Minél többet tudtak, minél mélyebbre ástak, annál távolabb kerültek attól a világképtől, ami addig gondolkodásuk alapját képezte. Idén Krausz Ferenc és kutatótársai azért kaphatták meg a Nobel-díjat, mert képesek voltak az elektronok mozgását néhány tized attoszekundum (a másodperc milliárdod részének milliárdod része) alatt megfigyelni. Azonban mikor a fizikusok már ilyen mértékben tudnak szubatomi szinteken szemlélődni, felborul az a logika, amit évszázadokon keresztül igaznak hittek. Rájönnek, hogy a részek összessége nem ugyanaz, mint az egész; az objektív valóság megismerési lehetőségeinek komoly korlátai vannak; és a dinamikus, nem lineáris mintákat kezdik el keresni a lineáris ok-okozati összefüggések helyett. Így aztán a felvilágosodás óta velük élő karteziánus szemléletet felváltja a rendszerszemlélet. Egy sor dolgot még mindig nem tudnak megmagyarázni, de ettől függetlenül képesek kvantumszámítógépet létrehozni. De miért lehet ez fontos üzenet azoknak, akik a társadalomban szeretnének változást látni? Mit jelent a hozzávetőleges tudás? Miért fontos, hogy a kapcsolatokra és ne az egyes egyénekre koncentráljunk? Az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Dr. Bükki Tamás Aila, író, fizikussal.

Hogyan javítsuk meg elromlott tárgyainkat, emberi kapcsolatainkat, és társadalmunkat? Erre keresi a választ Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna 2023-ban megjelent Repair című könyve. Jelenleg olyan eldobó társadalomban élünk, melyben minden újra cserélhető. Miért lenne fontosabb eldobás helyett a javítani? Hogyan javítsuk meg elromlott tárgyainkat, emberi kapcsolatainkat, és társadalmunkat? Erre keresi a választ Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna 2023-ban megjelent Repair című könyve. Jelenleg olyan eldobó társadalomban élünk, melyben minden újra cserélhető. Miért lenne fontosabb eldobás helyett a javítani? Érdi Péterrel Gébert Judit beszélget. Olyan társadalomban élünk, melyben minden eldobható és új dologra cserélhető. Hogyan alakulhatott ki ez a társadalom és mit tehetünk ellene? Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna Repair - Hogyan hozhatjuk rendbe az elromlott tárgyakat, kapcsolatainkat és társadalmunkat? (2023, Typotex Kiadó) könyvében erre keresi a választ. Érdi Péterrel, a Kalamazoo College professzorával és a Wigner Fizikai Kutatóközpont munkatársával Gébert Judit beszélget, többek között az alábbiakról. Mit jelent egy olyan erőforrásmenedzsment, ahol elhasználás helyett törődünk erőforrásainkkal? Miért fontos a tárgyak megjavításának lehetősége? Volt-e valaha az emberiségnek „Aranykora”, ahová érdemes visszavágyni? Hogyan gondolkodjunk az „Aranykorról”? Miért mennek tönkre tárgyak, emberek, társadalmak? Milyen párhuzamok fedezhetőek fel ezek tönkremenetele között? Hogyan használhatjuk a rendszergondolkodást a kapitalizmus és a stabilitás megértéséhez? Mit jelent a reziliencia társadalmak esetén? Melyek a „Repair társadalom” jellemzői és végül mit jelent a Kintsugi hagyománya?

Fenntarthatatlan világunkban egyre több olyan rés van, ahol a piac vagy teljes kudarcot vall, vagy csak rendkívül szűk társadalmi rétegnek biztosít szolgáltatást, míg az állam egyre alkalmatlanabb, hogy ezeket a hiányokat áthidalja. Ezekben a résekben működnek a közösségi szervezetek. Időnként nagyon sikeresen. De hogyan? A közösségi szervezetek azért jönnek létre, hogy valamilyen szükségletre tudjanak megfelelő megoldásokat nyújtani a közösségük autonómiáját, és a közösségben működők felhatalmazását szem előtt tartva. Köves Alexandra Veress Tamás ökológiai közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédével beszélget arról, hogy mivel foglalkoznak ezek a szervezetek, és mitől lesznek sikeresek. Mi a közös egy venezuelai kórház üzemeltetőjében és egy magyar bérlői lakásszövetkezetben? Mindkettő közösségi szervezet. Elméleti szinten talán már sokan egyetértenek azzal, hogy nem lehet fenntartható világot építeni akkor, ha nem lépünk túl a haszonmaximalizáló logikán és nem haladjuk meg a mindent elsöprő profithajhászást. Vannak azonban olyanok, akik ezt a gyakorlatban is megpróbálják, és olyan szervezeteket hoznak létre vagy dolgoznak bennük, amelyek célja az emberi és nem emberi létezők jóllétének szolgálata, amely nem pénzben mérhető. Az adásunk vendége olyan közösségi szervezeteket vizsgált a világ minden tájáról, amelyek már bizonyították, hogy az autonómia, felhatalmazás, közösség, jóllét fogalmai köré is lehet gazdasági tevékenységeket ellátó szervezeteket sikeresen építeni. Mi hajtja előre ezeket a szervezeteket, ha nem a profit? Akarnak ezek a szervezetek növekedni? Egyáltalán mikor tartják magukat sikeresnek ezek a szervezetek? És mennyire lehet vajon felskálázni ezeket a modelleket össztársadalmi szinten? Az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Veress Tamás ökológiai közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédével.

Magyarországon a hatalom érdekei összeegyeztethetetlennek tűnnek a valódi fenntarthatósággal, és így tudatos emberek kicsiny csoportjai időnként erejüket megfeszítve küzdenek a hatalom arroganciája ellen: néha reménytelenül, néha viszont egész sikeresen. A TASZ három éve segíti ezeket a fellépéseket. Mik a tapasztalatok?    A zöld aktivizmus helyzete Magyarországon kulcsfontosságú, hiszen a gazdasági és politikai érdekek mentén a környezeti szempontok, az emberi egészséget védő szempontok, és bármely más hosszú távon értelmezhető szempont háttérbe szorul. Milyen eszközei vannak az állampolgároknak? És milyen esélyei ezeknek a fellépéseknek? Ezekről beszélget Köves Alexandra Szabó Attila jogásszal, a Társaság a Szabadságjogokért zöld jogsegélyezési tevékenységének koordinátorával. Már régóta beszélünk arról, hogy mennyire megy szembe a jelenlegi gazdasági logika és politikai érdek a fenntarthatósággal, és számos adásban jártuk már körül azt, hogy mit kellene tenni, hogyan kellene másként gondolkodni, és kinek milyen felelőssége van ebben. Azonban egészen addig, míg rendszerszintű változások nem történnek, és nem születnek meg azok a kollektív döntések, amelyek egy fenntartható és igazságos világ irányába mutatnak, egyének és kis csoportok küzdenek nap, mint nap az ellen, hogy további környezetpusztító beruházások szülessenek. 2020-ban a Társaság a Szabadságjogokért úgy döntött, hogy az ilyen aktivisták mellé áll, és támogatni fogja ezeket a kezdeményezéseket. De miért és hogyan kezd el egy szabadságjogokat védő szervezet zöld ügyekkel foglalkozni? Egyáltalán milyen helyzetben van ma Magyarországon a zöld aktivizmus? Van bármi esélyük ma az ilyen fellépéseknek? Milyen eszközök állnak a rendelkezésére egy helyi polgárnak, ha fel akar lépni valamilyen zöld ügyben, például egy beruházás megakadályozásáért? (Ezekről egyébként részletesen lehet olvasni a https://tasz.hu/zold/eszkozok oldalon.)  Miért fontos, hogy minél többen aktívak legyenek zöld ügyekben? És hogyan tudunk a leghatékonyabbak lenni? Magánszemélyként, egyesületként, civil szervezetként? És egyáltalán: Felülírhatja bárkinek a tulajdonhoz való joga egy másik ember egészséges környezethez való jogát? Míg a helyzet egyáltalán nem rózsás, azért a beszélgetésből az is kiderül, hogy bármi ilyen fellépésnek van értelme, vannak sikerei és a tovagyűrűző hatása nem csak a környezet védelme, hanem a demokrácia fenntartása érdekében is felbecsülhetetlen.

Mi az oka a jelenlegi pénzrendszer fenntarthatatlanságának? Hogyan válik a jelenlegi hitelnyújtási, kamatszedési gyakorlat kizsákmányoló társadalmi intézménnyé? Milyen lépésekben tudjuk átalakítani a pénzgazdálkodásunkat? Mi az oka a jelenlegi pénzrendszer fenntarthatatlanságának? Hogyan válik a jelenlegi hitelnyújtási, kamatszedési gyakorlat kizsákmányoló társadalmi intézménnyé? Milyen lépésekben tudjuk átalakítani a pénzgazdálkodásunkat? Charles Eisenstein: Megszentelt gazdaságtan – pénz, ajándék és közösség az átalakulás korában című könyvéről Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget a Katalizátor Könyvkiadó és a Zöld Egyenlőség közös rendezvényén. Charles Eisenstein: Megszentelt gazdaságtan – Pénz, ajándék és közösség az átalakulás korában" (2023, Katalizátor Könyvkiadó). című könyvben a Szerző azt a nézetet képviseli, hogy a jelenlegi pénzalapú gazdasági rendszerünk sérült és fenntarthatatlan, és új megközelítéseket kell találnunk, hogy a társadalmi-gazdasági struktúrákat egészségesebb és emberközpontúbb módon építsük fel. A könyv központi tézise az, hogy a pénz csupán egy eszköz, de a jelenlegi rendszerben túlzott jelentőséget kapott, és elidegenítette az embereket egymástól és a természettől. Eisenstein azt állítja, hogy a pénz szerepét vissza kell állítani az eredeti funkciójához, és ki kell alakítanunk egy olyan gazdaságot, amely az együttműködésre, az ajándékozásra és a közösségi támogatásra épül. A könyvben Eisenstein bemutatja az ajándék gazdaságának és a közösségi gazdaságnak az elméletét és gyakorlatát. Az ajándék gazdasága azt a gondolatot hordozza, hogy az értékek cseréje nem pusztán pénz által történik, hanem az emberek közötti kapcsolatokon, kölcsönösségen és önkéntességen alapul. Az ajándék adása és elfogadása erősíti a közösségeket és a személyes kapcsolatokat, és segít az embereknek értékesebb életet élni. A könyvben Eisenstein kritikát fogalmaz meg a növekedés-orientált gazdasági paradigmával szemben, amely a végtelen erőforrások és a folyamatos gazdasági bővülés lehetőségét feltételezi. Eisenstein szerint a gazdasági rendszer átalakítása a közös felelősségünk, és hogy csak együttműködve és közösségben tudjuk létrehozni az emberközpontúbb és fenntarthatóbb társadalmat. A Katalizátor Kiadó és a Zöld Egyenlőség 2023. június 21-én, a MagNet közösségi házban tartott közös rendezvényén Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget a könyv fő mondanivalójáról, gyakorlati üzeneteiről. És a podcastból az is kiderül, miben nem értenek egyet a Zöld Egyenlőség szerkesztői.

Míg környezetvédők már évtizedek óta beszélnek az energetikai átállás szükségességéről, és olyan szavakról, mint az energiaszuverenitás, leginkább egy energiaválság kellett ahhoz, hogy ez szélesebb körben is átüsse az ingerküszöböt. Most viszont talán mindenki titkos álomházában ott szerepel a nagy rendszerektől független energiaellátás. De mennyire lehet ez független? És kinek éri meg részt venni egy energiaközösségben?    Az elmúlt egy év leggyakoribb közéleti témája egészen biztosan az energiaellátás volt. Környezeti és ellátásbiztonsági szempontból is az energiaforrások minél sokszínűbb és minél fenntarthatóbb skálájára lenne szükség ahhoz, hogy legalább nagyobb régiók szintjén biztosíthassuk nem csak a klímasemlegességet, de az energiaszuverenitást is. A Magyar Természetvédők Szövetsége tíz éve futtatja a Közösségi Energia alprogramját, melynek célja, hogy a hazai tervek, szabályozás és támogatási rendszer megfelelően segítse itthon minél több közösségi megújulóenergia kezdeményezés létrejöttét: amikor (helyi) közösségek vagy önkormányzatok közösen beruháznak napelembe és/vagy más megújuló energiába és abból fedezik energia-szükségletüket, sőt a felesleget eladják vagy tárolják, a hasznot pedig a közösségük javára fordítják. Milyen hatása lehet ennek a fenntarthatósági átmenetre? Kinek érdemes beszállni egy ilyen projektbe? Az energiaközösségek környezetre, társadalomra és egyénre vonatkozó hatásairól beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Szalkai-Lőrincz Ágnessel, a Magyar Természetvédők Szövetsége​ közösségi energia szakmai munkatársával.

Azt, hogy környezetünk esztétikája jelentős hatással van jóllétünkre, senki sem vitatja. Azonban az, hogy ennek a fenntarthatósági átmenetben milyen szerepe lehet, már nem egyértelmű. Egyrészt a szépség élvezete arra sarkallhat bennünket, hogy megvédjük környezetünket, másrészt azonban a fenntarthatatlan fogyasztói társadalom is a szépség iránti áhítatunkra épít.    Szépnek látjuk az érintetlen környezetet, de az érintetlen környezetben az ember által alkotott építményt is. Élvezzük a szépet, de mivel mindenki a szépet akarja élvezni, akik megtehetik, kisajátítják maguknak. Vagy annyira sokan zarándokolunk el a széphez, hogy már nem lesz szép. A széteső, öregedő szép dolgokat időnként értékeljük, időnként azonban újabbra cseréljük, mert már esztétikai látványnak nem elég jó számunkra. A szépre önkéntelenül is vigyázunk, de amint a szépsége sérül, már nem fordítunk rá kellő figyelmet. Mindez azt jelenti, hogy a széphez fűződő viszonyunk legalábbis ellentmondásos a fenntarthatóság tekintetében. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget Dull Andrea környezetpszichológussal, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi tanárával a szépség és fenntarthatóság összefüggéseiről. John de Graaf, amerikai dokumentumfilm-rendező, híres környezetvédő aktivista beszélgetéseiben és írásaiban sokszor emlegeti, hogy hogy a fenntarthatósági átmenetben a szépség (beauty) talán a legfontosabb hívószó lehetne. Abból indul ki, hogy az emberek alaphelyzetből élvezik a szépet maguk körül, és valójában szépnek leginkább azt tekintik, ami közel áll az érintetlen természethez. Így, ha a fenntarthatósági átmenetet a szépség megőrzése, helyreállítása, létrehozása köré építenénk, akkor – ahogy ő fogalmaz – meg tudnánk menteni a világot. Míg ez a keretezés kifejezetten jól hangzik, a szépség iránti igényünk ugyanakkor számos fogyasztással kapcsolatos fenntarthatatlanságot is mozgat. Így nehéz eldönteni, hogy az emberek esztétikához fűződő viszonya vajon hogyan hat a fenntarthatóságra. Mi van az ember által alkotott szépséggel, amit olyan helyekre is építünk, amik önmagukban is gyönyörűek? És azzal, hogy lecserélünk dolgokat, mert azok már nem szépek? Egyáltalán mi miatt látunk szépnek valamit? És a szépséget megélhetjük a virtuális világban is? Hogyan látja mindezt egy környezetpszichológus?

A tétlenség sárkányainak hívják azokat a pszichológiai jelenségeket, amelyek az emberek tettrekészségét megbénítják a klímakatasztrófára adott reakcióikban. Míg úgy tűnhet, hogy a bénultság valóban megakadályozza azt, hogy radikális változások legyenek, vannak olyan tényezők is az emberi pszichében, amik épp az aktivitást serkenthetik. Magyar kutatók ezeket a cselekvés méhecskéinek nevezték. Mik vajon ezek a méhecskék? Korlátozott racionalitás, hitrendszerek, önmagunk összehasonlítása másokkal, elsüllyedt költségek, kételkedés, észlelt kockázat, korlátozott viselkedés, érzelmek, és a felelősség elhárítása. Ezek azok a pszichológiai jelenségeket magukban foglaló nagyobb kategóriák, amelyeken belül a tétlenség sárkányai élnek az amerikai pszichológus, Robert Gifford szerint. Az ELTE PPK kutatói szerint azonban a sárkányok mellett méhecskék is léteznek: ilyenek a cselekvéshez kapcsolódó nyereség, a társas motiváció, a külső motivációt jelentő extrinzik, és a személyből eredő, azaz intrinzik motiváló tényezők. A fenntarthatóságra adott válaszainkban így sárkányok harcolnak méhecskékkel. Mivel azonban a sárkányokról sokkal többet tudunk és beszélünk, hiszen egyértelműbb életjeleket adnak, ideje pozitív oldalról is megvizsgálni a témát, és lelkesíteni minden olyan hallgatót, akik a cselekvés mellett tennék le a voksot. Ebben az adásban Köves Alexandra Buvár Ágnessel és Ágoston-Kostyál Csillával, az ELTE adjunktusaival beszélget.

Egyre többször halljuk, hogy az ökológiai válság radikális változásokat fog hozni a természeti és társadalmi rendszerekben. Milyen válaszlehetőségeink vannak erre a kihívásra? Melyek a különböző válaszlehetőségek problémái? Zlinszky Jánossal Gébert Judit beszélget. Az elmúlt időszakban megerősödtek azok a vélemények, mozgalmak, melyek az ökológiai válság okainak enyhítése helyett a megváltozott helyzethez való alkalmazkodásra fókuszálnak. Ilyen a mélyalkalmazkodás is. Ezek a vélemények általában egy nagyon sötét és vészterhes jövőképből indulnak ki, amelyben az alkalmazkodási verseny óriási. Ezekről a mozgalmakról beszélget Zlinszky János Gébert Judittal. Az elmúlt időszakban megerősödtek azok a vélemények, mozgalmak, melyek az ökológiai válság okainak enyhítése helyett a megváltozott helyzethez való alkalmazkodásra fókuszálnak. Ilyen a mélyalkalmazkodás is. Ezek a vélemények általában egy nagyon sötét és vészterhes jövőképből indulnak ki, amelyben az alkalmazkodási verseny óriási. Ezekről a mozgalmakról, többek között a mélyalkalmazkodásról beszélget Zlinszky János, biológus, környezetpolitikai szakértő, az Egyensúly Intézet és Ludovika Collegium Tanácsadó testületi tagja Gébert Judittal. Mennyire tudományosan megalapozott egy ilyen sötét jövőkép? Mekkora a kontrollunk a jövő alakulása felett? Mi az alkalmazkodásra fókuszáló mozgalmaknak a jellemzője? Milyen pszichológiai igényünket elégítik ki? Milyen a mélyalkalmazkodás közösségről alkotott elképzelése? Hogyan képzelhetjük el ezt másképp? Milyen hatása lenne a társadalomra, ha hirtelen mindenki elkezdene a mélyalkalmazkodás szellemében cselekedni? Milyen szempontok maradnak ki egy alkalmazkodásra fókuszáló cselekvési tervből? Milyen az alkalmazkodás és a piac viszonya? Mi az állam szerepe az ökológiai válságban?

A zöld gondolkodásban – és ez alól az ökológiai közgazdaságtan sem kivétel – már szinte megkérdőjelezhetetlen, hogy az emberi jóllétet a természeti környezetünk korlátain belül kell megtalálni. Ez a gondolkodás azonban egy olyan átváltást feltételez, amit nem igazán szeretünk: az emberi boldogulást vagy át kell értelmezni, vagy bizonyos részeit fel kell adni annak érdekében, hogy a környezet egészsége megmaradjon. De mi van, ha ezt a feje tetejére állítjuk és a természet bőségéből és az emberi igények korlátosságából indulunk ki? Giorgos Kallis napjaink egyik legelismertebb ökológiai közgazdásza. Egy 2019-es könyvében, amely Limits (Korlátok) címmel jelent meg a feje tetejére állította azt az alapvetést, hogy az emberiségnek a Föld eltartóképességén keresztül kell a boldogulását megtalálni ahhoz, hogy a civilizációnk ne vesszen el. Amellett érvelt, hogy egyáltalán nem segíti a zöld mozgalmakat az a megkérdőjelezhetetlennek tartott gondolkodás, amelyben Földanya szigorú szülőként állít korlátokat elénk, és mi emberek ezek határait önző módon feszegetjük. Ugyanakkor a kapitalizmus az emberi igények korlátlanságára és a mesterséges szűkösségre épít. Ebben az adásban Gébert Judit és Köves Alexandra arról beszélgetnek, hogy mi van, ha ezt a mítoszt lebontjuk Kallis gondolatai mentén. A legtöbb zöld gondolkodó az emberiségen kívülálló korlátokról beszél, amelyet tiszteletben kell tartanunk annak érdekében, hogy megóvjuk a környezetünket a pusztulástól. Ebben a képben a természet által nyújtott erőforrások és szolgáltatások értékesek és szűkösek, és a gazdasági növekedést úgy kell átalakítani, hogy ezeket az értékeket ne éljük fel. Ennek az érmének azonban van egy másik oldala: a világunkat azért látjuk korlátozottnak, mert az igényeinket korlátlannak tartjuk. Amikor a másfél fokos felmelegedést egy kőkemény külső korlátnak láttatjuk, akkor azt rajtunk kívülállónak érzékeljük, és így elfedjük a saját viselkedésünkkel kapcsolatos dilemmákat. A probléma forrása innentől rajtunk kívül esik. Giorgos Kallis Limits című könyvében amellett érvel, hogy például a másfél fokos korlátot nem a Földanya kényszeríti ránk, hanem mi magunk határoztuk meg, amikor a saját létezésünket kezdtük el félteni. Ez valójában csupán önkorlátozás és nem külső korlátozás, ennek pedig van jelentősége. Történelmünk során számos olyan civilizáció létezett, amely az önkorlátozást az értelmes emberi létezés kulcsfontosságú elemeként élte meg. Valójában a kapitalizmus épül a korlátlan emberi igények gondolatára, amely mellé egy mesterséges külső szűkösséget társít. Az a provokatív megközelítés, hogy próbáljunk meg abból kiindulni, hogy a természet bőségesen ellát bennünket minden földi jóval, és valójában mi felejtettünk el jól élni benne, hű a szerző által képviselt Nemnövekedés irányzat mottójához: szabadítsuk fel gyarmatosított képzeletünket! Ebben az adásban erről a könyvről és ezekről a valóban elgondolkodtató kérdésekről beszélget Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászok, a Zöld Egyenlőség szerkesztő-műsorvezetői. A könyv szerzőjével készült angol nyelvű podcast elérhető az Economics for Rebels sorozatban.

Ma már nem csak tárgyakat tervezünk. A dizájn legjava már nem csak az Iparművészeti Múzeum jövőbeni darabja. Ma már minden valamit magára adó cég dizájngondolkodásról beszél. De vajon az micsoda? És ha a fogyasztói társadalomhoz köthető állandó innovációs kényszer hozta létre, akkor lehet-e egyáltalán fenntarthatóvá tenni? A mostanság kifejezetten divatos dizájngondolkodás az érintettek szempontjából (leginkább ügyfélszempontból) keresi egy adott termék, szolgáltatás, probléma legoptimálisabb megoldását. A sikeres dizájn kimenetele pedig olyanokban keresendő, mint az „ügyfélélmény”; gazdaságilag „optimális megoldás”; vagy egyszerűen csak a nagyobb profit. A dizájngondolkodást leginkább a növekedésre épülő gazdasági rendszerben meglévő állandó újítási kényszer szüli, és míg kétségtelenül sok értéket is létre tud hozni, egyértelműen része az is, hogy felesleges igényekre vagy nem létező problémákra találjon válaszokat. Míg a dizájngondolkodásban is egyre több fenntarthatóságot hirdető irányzat van, a legnagyobb kérdés az, hogy hangzatos szlogenek helyett mi lenne, ha minden dizájngondolkodás első kérdésévé ezt tennénk: ha a dizájn célja létrehozni valamit, ami még nem létezik, akkor a valódi fenntartható dizájn az lenne, hogy nincs dizájn? Vagy tervezhetünk azért, hogy kevesebb legyen valamiből és nem azért, hogy több? Ebben az adásban Köves Alexandra Havasi Zoltán dizájnérzékeny márkastratéga, avagy márkaérzékeny dizájnstratégával, a Beyond Partners társalapítójával olyan kérdéseket feszeget, hogy mi az a dizájngondolkodás; vagy hogy vajon hogyan lehet megkülönböztetni a zöldre festő dizájnt a valódi fenntarthatóságtól. Mi ebben az adott tervező egyéni felelőssége? Bruce Mau kanadai tervező szavaival élve, ha az ökológiai katasztrófa elkerülése nem a legnagyobb dizájnfeladat, hanem valamennyi dizájnfeladat alapadottsága, azt vajon mivel lehetne elérni?

Mit jelent organizmusként tekinteni a Földre? Mi a Gaia-hipotézis tudománytörténeti jelentősége? Kik és hogyan kritizálták a Gaia-hipotézist? Minek köszönheti a hipotézis a népszerűségét manapság? Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával Gébert Judit beszélget. A Gaia-hipotézis szerint a Föld összes élő és élettelen rendszere szorosan összefüggő, önszabályozó rendszert alkot. Hogyan alakult ennek a gondolatnak a története és mi a jelentősége ma? Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával Gébert Judit beszélget olyan kérdésekről, mint az alábbiak. Ki alkotta meg a hipotézist? Milyen előzményei vannak a tudománytörténetben? Hogyan működnek a Föld önszabályozó folyamatai? Mi az élettelen rendszerek szerepe Gaiában? Mi a biodiverzitás jelentősége az önszabályozásban? Sok fajra van szükség, vagy elég néhány kulcsfaj? A Gaia-hipotézis szerint milyen mértékben avatkozhatunk be a természet működésébe? Mit gondolt a Gaia-hipotézis megalkotója a geomérnökségről? Tekinthetjük-e tudományosan alátámasztott hipotézisnek? Milyen érvek vannak mellette és ellene? Ellentétben áll-e az evolúciós elmélettel? Beszélhetünk-e célra irányultságról a Gaia-hipotézis esetében? Michael Ruse: The Gaia Hypothesis: Science on a Pagan Planet (2013) könyvében megkülönböztet mechanisztikus, organicista és hülozoista álláspontot az élet meghatározásával kapcsolatban. Mit jelentenek ezek? Milyen etikai következményei vannak annak, hogy organizmusként tekintünk a Földre?

Hogyan viszonyul egymáshoz a mélyalkalmazkodás és az ökológiai közgazdaságtan? Ha radikálisan változik a világ, mi a szerepe a mentális felkészülésnek? Hogyan tudunk közösségileg cselekedni? Hogyan viszonyul egymáshoz a mélyalkalmazkodás és az ökológiai közgazdaságtan? Ha radikálisan változik a világ, mi a szerepe a mentális felkészülésnek? Hogyan tudunk közösségileg cselekedni? Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval Gébert Judit beszélget. A Zöld Egyenlőség hallgatói sokat hallhattak már arról, hogy a jövő bizonytalan, de jó esély van arra, hogy az éghajlatváltozás, az erőforrások kimerülése, az ökológiai rendszerek összeomlása mélyreható környezeti és társadalmi változásokat hozhatnak magukkal. A problémák rendszerszintűek, ezért a jelenlegi rendszerek kiigazítása, toldozása-foltozása nem elégséges, és nem eredményez pozitív változásokat. A mélyalkalmazkodás ezekre a problémákra szeretne választ találni. De hogyan viszonyulnak egymáshoz az ökológiai közgazdaságtan eredményei és a mélyalkalmazkodás elvei? Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval, a Mélyalkalmazkodás mozgalom magyarországi képviselőjével, a Betyáros Világ szemléletformáló podcast alkotójával és a Cassandra Program társalapítójával Gébert Judit beszélget, többek között az alábbiakról. Hogyan viszonyul egymáshoz az ökológiai közgazdaságtanból ismert elővigyázatosság elve, és a mélyalkalmazkodás? Mi a különbség megelőzés (mitigáció) az alkalmazkodás (adaptáció) között? Egyéni vagy közösségi alkalmazkodást jelent-e a mélyalkalmazkodás? Milyen emberkép húzódik meg a mélyalkalmazkodás mögött? Az ember, mint faj arra van ítélve, hogy elpusztítsa önmagát, vagy van remény arra, hogy képesek leszünk szembe nézni önmagunkkal? Mi a jelentősége a mentális felkészülésnek? Nem okoz-e problémát a veszteség feldolgozásának erőltetése egy olyan társadalomban, ahol köztudottan rosszul kezeljük a halállal, elmúlással kapcsolatos gondolatokat, érzéséket. Nem fog-e ez túlfogyasztáshoz vezetni? A mélyalkalmazkodás – alapértékeit tekintve – miben különbözik a prepper mozgalomtól? Van-e veszélye annak, hogy a piac rátelepszik a mélyalkalmazkodás mozgalmára?

Mik lehetnek azok a lehetőségek vagy éppen visszahúzó hatások, amikkel a visegrádi országok, azaz Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország szembesülnek a koronavírus válság után? Hogyan áll a jövőbemutató trendek tekintetében Magyarország a többiekhez képest? Mit mondanak a horizontot kémlelő jövőkutatók ebből a régióból? Az előző két adáshoz hasonlóan, ebben a podcastban is a pandémia tanulságaival foglalkozunk. Egy olyan kutatásról beszélget Köves Alexandra Gáspár Judittal, a Budapesti Corvinus docensével, amely azt próbálta jövőkutató módszerekkel feltárni, hogy a visegrádi négyek milyen lehetőségekkel vagy éppen korlátokkal jöttek ki a koronavírus válságból. A V4-es jövőkutatók feltárták a legfontosabb trendeket és megnézték, hogy az Európai Bizottság bizonyos forgatókönyvei szerint melyek azok, amik mindenképp meghatározóak lesznek ezeknek az országoknak a jövőjében. Növekvő társadalmi polarizáció; gyorsuló energetikai átmenet; a távmunka és hibrid munka növekvő népszerűsége; a mesterséges intelligencia használatának bővülése az egészségiparban; a kibertámadások növekvő fenyegetése; fokozódó mentális egészségügyi problémák. Olyan trendek, amikkel a V4 országainak egészen biztosan szembe kell nézni. Már ezek sem feltétlenül szívderítőek, azonban jövőkutatók szerint van további három, amely leginkább erre a régióra jellemző, és kifejezetten kritikus a jövőnk tekintetében: a félretájékoztatás és az összeesküvés-elméletek terjedése; a V4-ek és a jobban teljesítő országok közötti szakadék fennmaradása az oktatás minőségében; valamint a jogállamisági viszonyok romlása. Ezek vajon csak vészmadarak hangjai, vagy át lehet ezeket fordítani pozitív lehetőségekre? Egyáltalán miben volt más egy lengyel, cseh, vagy szlovák kutató optimizmusa, mint egy magyaré? Milyen egyáltalán a jövőkutatók „hangulata” egy ilyen munka közben? Ebben az adásban Köves Alexandra Gáspár Judittal, a tanulmány egyik kutatójával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget.

Jelenünkben a társadalomban betöltött szerepedet szinte kizárólag a munkaerőpiacon betöltött pozíciód határozza meg. Az emberi lényből (human being) dolgozó embert (human doing) faragott az elmúlt pár száz év, akinek értékét a piac határozza meg. De lehet-e így teljes emberként élni? És hogyan változott ez a kérdéskör a koronavírus válság alatt? Vendégünk Faludi Julianna szociológus. A koronavírus megmutatta, hogy mi történik akkor, amikor a munkánk benyomul a magánéletünkbe; vagy éppen fordítva: a munkánk nélkül úgy tűnik, mintha semmivé foszlanánk. A gazdasági rendszereink kizárólag munkaerőként vagy fogyasztóként tekintenek az emberekre, kihagyva a legfontosabb életterületeinket, amik emberré tesznek: a gondoskodó, az alkotó, a véleményformáló, a százarcú embert. Egy nemzetközi kutatócsoport Faludi Julianna szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docensének vezetésével feltárta azt, hogy különböző csoportokat hogyan érintett a koronavírus válság a teljes ember kérdéskörét körül járva. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget vele. Polányi Károly gazdaságfilozófus A nagy átalakulás című könyve már 1944-ben figyelmeztetett arra, hogy a gazdasági rendszerünk az embert munkaerővé, a természetet pedig csupán nyersanyaggá silányítja. Polányi reneszánszát éli, és gondolatai világszerte egyre gyorsabban terjednek. Az ökológiai közgazdaságtan is előfutárként hivatkozik a magyar származású tudósra. Amikor a társadalomban betöltött szerepünket csak a mentén értékeljük, hogy a munkaerőpiacon éppen milyen értékű áruként vagyunk jelen, akkor nem csak a személyiségünk és emberségünk jelentős részeit hagyjuk teljesen figyelmen kívül, hanem olyan cselekedeteket értéktelenítünk el, amely egyébként kiemelkedő fontossággal bír. Az anya, aki a gyerekét neveli; az ember, aki az idős szüleit gondozza; az aktivista, aki a természetet próbálja védeni ezt legfeljebb szabadidejében vagy jókedvében csinálhatja. A koronavírus válság megmutatta, hogy azok a foglalkozások, amik a munkaerőpiacon áruként keveset érnek, így nem is fizetjük meg őket (ápoló, orvos, tanár, óvónő, gazda, élelmiszerbolti eladó, futár) éppen azok, amelyekre a legnagyobb szükségünk van. Szintén a koronavírus válság alatt vált nyilvánvalóvá, hogy az otthon végzett munkának mekkora jelentősége van, és mekkora probléma, ha a megélhetésért végzett tevékenységünket felügyelő rendszerek rátelepednek a magánéletünkre. Egy nemzetközi kutatócsoport Polányi teljes ember szemüvegén keresztül nézte meg a különböző csoportok élethelyzetének alakulását a koronavírus válság alatt. Könyvükben kitérnek arra is, hogy történelmileg a nők a különböző válságok alatt betöltöttek olyan szerepeket, amik tompították a válságok hatásait, és megvizsgálják, hogy miként alakult a nők sorsa a koronavírusválság alatt. Köves Alexandra, a könyv egyik szerkesztőjével, Faludi Julianna szociológussal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget erről a témáról.

Az összes nehézségével együtt egy válságnak mindig vannak üzenetei mind az egyén, mind a társadalom számára. Rámutat valamire, vagy valamikre, amik nem működtek, és nem javítottuk meg; vagy működtek és nem értékeltük. Ebben az adásban a – talán már lecsengőben lévő – koronavírus válság üzeneteit próbáltuk listába szedni. Talán, amikor néhány évszázad múlva történészek visszanéznek a mostani világunkra, azt fogják mondani, hogy a koronavírus válság fordulópont volt az emberiség történetében. Talán nem. Innen még nehéz megmondani. Az viszont egészen bizonyos, hogy a koronavírusban két ökológiai közgazdász akkor is talál üzeneteket a társadalmunk és gazdaságunk megváltoztatásának szükségességéről, ha azok önerősítő torzításnak is tűnnek. A Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetője, Gébert Judit és Köves Alexandra szedik pontokba a koronavírus lehetséges tanulságait. „Az okos a más kárán tanul, a buta a magáén” – tartja a mondás. Ebben a népi bölcsességben benne van az emberiség hite abban, hogy ha valami kár ér, vagy nehézséged támad, akkor abból levonod a megfelelő következtetést, és utána már valahogyan másként csinálod a dolgaidat. Míg az emberek nagy része úgy érzi, hogy visszatérünk a „normális kerékvágásba” (bármit is jelentsen a normális ebben a kontextusban) anélkül, hogy akármin is változtatnánk, hosszabb távon talán a megtapasztaltak beépülnek a gondolkodásunkba. Ebben az adásban a Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetője, Gébert Judit és Köves Alexandra tíz pontba szedte a koronavírus lehetséges tanulságait: A görbék hónapokon át tartó tanulmányozása során talán megértettük, hogy az exponenciális görbék inflexiós pontjától kezdve az események nagyon gyorsak. A korlátozások közepette talán azt is megértettük, hogy az emberiség működése még akkor is korlátok között működik, ha a kapitalizmus megpróbálja elhitetni velünk az ellentétét. A korlátokon belül kell megoldanunk mindenki jóllétét, és a válság alatt volt időnk elgondolkozni arról, hogy vajon nekünk személy szerint mi is az a jóllét. A válság megmutatta, hogy a munka körül érdemes kiigazítani az elképzeléseinket: kinek a munkája fontos, nekünk mi a fontos benne, a háztartási munka is munka, a gyereknevelés meg pláne. Ja, és nem csak akkor tudunk dolgozni, ha lehúztuk a beléptető kártyát egy sivár irodaházban. A koronavírus alatt újraértelmezhettük a kapcsolatainkat és azt, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Rájöhettünk, hogy a sokféleség az ellenállóképesség kulcsa: az egyéni rezilienciának is szüksége van több lábon állásra, globális szinten pedig végre értelmezhetetlenné váltak a hatalmas egybefüggő ellátási rendszerek. A válság egy másik témája a szolidaritás volt: azokkal, akik értünk dolgoztak nap, mint nap és azokkal, akik nem tudtak dolgozni. Arra is rájöhettünk, hogy a dolgok nem (csak) rajtunk múlnak. Hihetetlen bonyolult rendszerektől függünk, így bárki próbálja nekünk bemesélni, hogy a saját boldogságunk csak a mi kezünkben van, egyszerűen hazudik. Így aztán a régóta teljesen rosszul értelmezett szabadságunk helyett, a legtöbb, amink lehet, az autonómiánk. És pont azt pedig nem adják nekünk olcsón. Nem lennénk ökológiai közgazdászok, ha a válságba utolsó üzeneteként nem azt látnánk bele, hogy a teljes rendszert kell megváltoztatni, és nem a kiszabadult szellemeket visszaszuszakolni a palackba, mert azt a palackot már legalább ismerjük.

Azt már eddig is tudtuk, hogy a mostani élelmiszertermelő rendszereink komoly csapást mérnek a biodiverzitásra. De hogyan tudjuk ellátni az embereket minőségi élelmiszerrel úgy, hogy a földeket visszaadjuk a természetnek? Mi van, ha a mezőgazdaság nem horizontálisan, hanem vertikálisan terjeszkedik? A Zöld Egyenlőség néhány rendhagyó adásban az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja beszélgetéssorozatának keretében 2022-ben elhangzott előadásoknak és vitáknak ad helyet, amelyek fókuszában a környezeti fenntarthatóság érdekében bevethető, elsősorban a gazdasági növekedéstől való függést csökkentő, a mai működésektől radikálisan eltérő stratégiák állnak. A harmadik ilyen adásban Dr. Havasi Máté, környezetkutató, halászati szakmérnök, a Hivekovics Családi Gazdaság szakmai igazgatója beszél és beszélget arról, hogy hogyan lehet úgy élelmiszert termelni, hogy a földet közben a lehető legnagyobb mértékben adjuk vissza a természetnek. Az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottságának és az ELTE Humánökológia mesterképzésének támogatásával az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja 2022-ben olyan beszélgetés- illetve vitasorozatot indított RADIKÁLISAN MÁS: Fenntarthatósági vitasorozat a gazdasági növekedés logikáján túl címen, amely arra keresi a választ, hogy hogyan lehet meghaladni a gazdasági növekedés logikáját úgy, hogy mégis nőjön a jóllét. Ezeknek az alkalmaknak a hanganyagait a Zöld Egyenlőség podcastban is megismerhetik a hallgatók, hiszen ezek mind olyan témák, amelyek az ökológiai közgazdaságtan gondolatai mentén dolgoznak fel különböző témákat. Az első három alkalommal az élelmezés fenntarthatósága és jövője áll az előadások és beszélgetések középpontjában. A harmadik ilyen adásban Dr. Havasi Máté, környezetkutató, halászati szakmérnök, a Hivekovics Családi Gazdaság szakmai igazgatója beszél és beszélget arról, hogy hogyan lehet úgy élelmiszert termelni, hogy a földet közben a lehető legnagyobb mértékben adjuk vissza a természetnek. Az előadás és az azt követő párbeszéd a land-sparing fogalmát mutatja be, amely kisebb területen jóval intenzívebb gazdálkodást ajánl annak érdekében, hogy a földeken a mezőgazdasági tevékenységek helyett az ökoszisztémák egészségének helyreállítása történhessen. Az előző adásokban már elhangzottak azok az érvek, amelyek a föld megosztásáról beszélnek (land sharing), azaz jóval kisebb intenzitás mellett, ökológiai szempontokat figyelembe véve, a mezőgazdasági területek között természetes élőhelyeket meghagyva vagy létrehozva képzelik az élelmiszertermelést. De mi van, ha éppen ellenkezőleg, nem kevésbé intenzívvé, hanem sokkal intenzívebbé tesszük a mezőgazdaságot, és felfelé terjeszkedve, már nem a földekhez ragaszkodva termesztjük a zöldségeinket és a többi földet egészében adjuk vissza a természetnek? Meg tudjuk ezt tenni akár a városainkban, a lakásainkban? És egészséges lenne az ilyen élelmiszer?

Ugyan 2022-ben talán kilábaltunk a pandémia okozta válságból, de válság nélküli évnek ez sem volt mondható. Mik történtek 2022-ben, amik fontosak két ökológiai közgazdász szemszögéből? A visszatekintésben a válságokban próbálunk találni üzeneteket, a búsongás között előremutató jeleket. A 2022-es olyan év volt, amikor nehéz volt a zöld gondolkodóknak nem beleesni abba a csapdába, hogy nem túl szimpatikusan azt hajtogatják „Én megmondtam, én megmondtam…” Ebben az adásban Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászként tekintenek vissza a 2022-es év történéseire gondosan megpróbálva elkerülni ezt a csapdát. Szó esik az energiaválság indította társadalmi változásokon túl arról, hogy mi mindennek volt ez az év a fél évszázados évfordulója, és felidézünk olyan jelentős zöld gondolkodókat, akiktől tavaly kellett búcsút vennünk. És megpróbálunk még emlékezni egy olyan celeb nevére, akit Greta Thunberg osztott ki. Ha egy zöld aktivista azt mondja, hogy talán érdemes elgondolkozni azon, hogy miért akarjuk télen 24 fokra fűteni a helyiségeinket, amikor nyáron 18 fokra állítjuk a légkondit, a legtöbben csak okostojásnak titulálják. Egy háború okozta energiaválság kell ahhoz, hogy természetesnek kezdjük tekinteni azt, hogy rengeteg energiát lehet megtakarítani azzal, ha rendes hőszigetelést kapnak az építményeink; ha figyelünk arra, hogy hogyan és mire használjuk az energiát; ha nem tesszük ki magunkat dominánsan egyetlen hatalom kényének, és csak pár eltérő típusú energiaforrás rendelkezésre állásának. Az energiaválság közepén viszont számos társadalmi kísérletnek lehetünk szemtanúi: például a havi 9 eurós német közlekedés vagy a rövid távú repülés korlátozása. Ugyanakkor visszavezetik a nukleáris energiát, és elköltik a zöld átállásra jutó pénzeket haditechnikára. Pedig pontosan fél évszázada kongatják a harangokat. Tavaly 50. évfordulóját ünnepelte a stockholmi konferencia, az UNEP, A növekedés határai jelentés. 2022-ben búcsúztunk két olyan jelentős zöld tudóstól, akik ebben a fél évszázadban megváltoztatták a környezetről való gondolkodásunkat: James Lovelockra, és az ökológiai közgazdaságtan egyik alapítójára, Herman Daly-re is megemlékezünk az adásban. És örvendezünk azon, hogy ma már Greta Thunberg egyik beszólása a második legnépszerűbb bejegyzés egy olyan közösségi fórumon, aminek egyikünk sem tagja. A Zöld Egyenlőség szerkesztői, Gébert Judit és Köves Alexandra beszélgetnek.

Magyarországon el sem tudjuk képzelni, hogy létezhet olyan szakpolitikai környezet, amelyben a bruttó hazai termék helyett a bruttó nemzeti boldogságot helyezik a célok és a cselekvések középpontjába. Pedig létezik egy ország, Bhután, ahol éppen ez történik. Tanulhatunk vajon tőlük? A GDP, a bruttó hazai termék olyan indikátor, amit már-már megszállottan figyel a legtöbb döntéshozó az egész világon. Mintha annak változása meghatározná, hogy másnap kisüt-e a nap, vagy sem. Ugyanakkor létezik egy olyan ország, amely a bruttó nemzeti boldogságot helyezi a középpontba. Ebben az évzáró adásban Köves Alexandra Valcsicsák Zoltánnal, az Álmomban Bhutánban ébredtem c. könyv szerzőjével, a Magyar-Bhutáni Baráti Társaság elnökével beszélget arról, hogy mit is tanulhatna a világ egy kis himalájai országtól szemléletben és fenntarthatóságban. Amikor 1972-ben a nulla GDP-vel rendelkező Bhután királyát arról kérdezte egy cinikus indiai újságíró, hogy mégis mit gondol a bruttó hazai termék alakulásáról, a király annyit válaszolt, hogy őt csak a bruttó hazai boldogság (gross national happiness – GNH) érdekli. Így indult útjára egy olyan szakpolitikai irányvonal, amely a világban egyedülálló módon a termelés és fogyasztás helyett a boldogság megteremtésének céljával foglalkozik. Míg Magyarországon ezen csak mosolyogni tudunk – kicsit cinizmusból, kicsit saját kiábrándultságunk és tehetetlenségünk okán – érdemes elgondolkodni arról, hogy miért működhet valami máshol másként. Az egyértelmű, hogy Bhután a miénktől jóval kisebb, eltérő történelmi, környezeti és kulturális adottságokkal rendelkező ország. Ugyanakkor ez a podcast sorozat éppen arra jött létre, hogy megkérdőjelezhetővé tegye a megkérdőjelezhetetlent is, és legalább gondolati szinten kimozdítson a komfortzónánkból. Az évzáró adásban Valcsicsák Zoltán, az Álmomban Bhutánban ébredtem c. könyv szerzőjével, a Magyar-Bhutáni Baráti Társaság elnökével beszélget Köves Alexandra arról, hogy mit is jelen Bhután számára a GNH; mitől tér el ez az indikátor a többi jóllétet is mérő indikátortól, és hogyan lehet ebből a szemléletből akárcsak morzsákat átültetni más helyekre.